Volt egyszer rég,de már nincs tovább,

Nem rég még itt volt,most messze szállt.

Tőrbecsalt,áltatott,elhagyott,

Utána nézhetek:becsapott.

Már érte én hiába is sírok,

S szép veret is hiába írok.

Vissza bizony,már soha nem jő,

Szívemen egy hatalmas nagy kő,

Csak ez,mit emlékül itthagyott,

Szorongást azért,amit kapott.

Talán ez a kő egyszer eltörik,

Széthasad,s a rab lélek megszökik…

Csak én vagyok ki lelökhetem:

Bilincseim eltörhetem.

Fogaim összeszorítom hát,

Elűzöm szívem nagy bánatát.

Nehezen,de lehet:sikerül,

Nemsokára ez is kiderül…

Itt az idő,most megléphetem,

Az erős láncot eltéphetem.

Elkergetem az összes árányt,

A rossz emlékek minden árnyát.

Újra önfeledten nevetek,

Ismerős arcokat keresek.

Kinyitom a poros ablakom,

Fény táncol a régi falakon.

Az emésztő kínok eltűntek,

Szívem is ismét derülhet.