I. nap

 Tamás rámosolygott Livire. Már régóta várta ezt a pillanatot. Csak ő és szívszerelme álltak a kihalt utcán. Már sötétedett, a levegő szürkés árnyalatú volt, és ők ott voltak egymás előtt. A lány visszamosolygott rá. Vörös ajkai mögül kitűntek hófehér fogai. Csodálatos volt. A fiú érezte, hogy az idő szinte megállt, a pillanat uralkodott mindenen. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mit mondjon. "Tudod,..." - többre nem futotta erejéből. Őt, akit még senki sem tudott megállítani, őt, a nagy izomembert pont egy törékeny lány állítja meg. "Ez nem a szavak ideje." - Livi hangja halkan, de érthetően suhant át az őket elválasztó láthatatlan síkon, éppen csak egy kis lyukat ütve rajta. A lyuk nagyobbodott, végül már semmi sem volt fiú és lány között. Egymásra mosolyogtak, majd egy pillanatig nézték egymást. Tamásnak ez az egy pillant is évszázadokig tartott. A két ifjú szemében tűz lángolt, akárcsak szívükben egymás iránt. Végül a két, a hidegtől kicsit világosabb ajak lassan közeledett egymáshoz. Már semmi sem választotta el őket. Tamás agyában közben cikáztak a gondolatok, de gondokra nem gondolt. Most csak ketten voltak. Ő és Livi. Örült volna, ha ez a pillanat örökké tart. Lassan átölelte a lány finom derekát, de a csók, romantikus kapcsolatuk első csókja még mindig tartott. Még mindig hideg volt a ködös, már sötét utcán, de szíveik melegséggel öntötték el őket, így nem fáztak összeölelkezve, egymáshoz tapadva...
 "Tamás! Kelj már fel! Fél hét van! Elkésel az iskolából!"
 "Anya, miért pont most?" - Már rájött, hogy megint csak a képzelete űzte vele vad játékát, mivel már harmadszor álmodta ugyan azt a héten. Vagyis szerda volt. Miközben lassan ébredezett, megpróbálta felidézni gyönyörű álmát, de a képek, hangok kezdtek szertefoszlani. Csak az érzései maradtak megint. Szerelme iránt való gyógyíthatatlan, csodálatos érzései. Kikászálódott az ágyból és megpróbált nem gondolni az aznap esedékes francia és földrajz dogára. Nem kellett volna előző nap versírással töltenie az estét. Nem tehetett róla. A kémia lecke annyira lekötötte, hogy - mint mindig - álmodozni kezdett. Végigvitte gondolatban, mi lenne, ha Livi szeretné, ha viszonozná érzéseit, ha megértené a leveleket, amiket Tamás írt. Vagy mi lenne, ha felolvasná neki új versét, amit ő szerelme a nyakába ugrana, és bevallaná, hogy mindig szerette, csak nem mutatta ki. Esetleg hogy érné, ha pont az ellenkezője történne, és újra kikosarazná, mint azelőtt egyszer. Itt, ezen a ponton született meg agyában az első versszak:

 Ez Tamásnak tetszett, jobban, mint a kémia, és lángoló szívvel igyekezett folytatni versét, de nem jutott eszébe semmi jó rím, még egy épkézláb sor sem. Végül gondolta, ha volt "Tudom-versszak", lesz egy "Nem tudom-versszak". Az első sora hamar meglett:

 Már leírta, de belegondolt, hogy nem nézne ki túl jól, ha csak Tudom, Nem tudom, meg hasonlókkal kezdené, ezért a következő sorban a "nem tudom" a sor végére került kis gondolkodás után:

 Eddig mikor eljutott, hirtelen bevillant álmából egy kép, amikor szerelmes pillantásokkal néztek egymásra, és ettől melegség öntötte el szívét, és próbált jobban emlékeznie csodára, amit mindi csak álmában tapasztalhat, és így megszületett a következő két sor:

 Amilyen könnyen kezdte a versírást, amilyen könnyen megvolt az első két versszak, olyan nehezen, lassan fogalmazta meg a következő versszakot. Legalább fél órát gondolkodott rajta. Fél óra, mialatt megtanulhat húsz-harminc monopóliumot vagy húsz francia szót. Ezzel akkor még nem törődött, ült az íróasztala előtt gondolataiba mélyedve, rímeket faragva, ötleteket elvetve, újakat felhozva. De végül sikerrel járt, már három versszak díszelgett a lapon, és a harmadikra volt a legbüszkébb:

 Innentől, mikor újra elolvasta három versszakát, ezernyi ötlet, tucatnyi rím, hasonlat volt már fejében, és már nem törődött azzal, hogy az óra kilencet ütvén éjjelre elcsendesült, addig ült székén íróasztala előtt, amíg az egész vers meg nem lett. Nagyon büszke volt rá, első jól sikerült művére, mellyel - remélte - meghódíthatná Líviája kegyeit. Az egész vers végül így hangzott:

 Bizonyára ez miatt álmodta újra szép álmát, melyet mindig szívesen látott, mert mindig önbizalmat öntött belé, mintha valaki egyfolytában azt suttogta volna: "Ő is szeret. Ő is szeret!" Újra visszagondolt az előző estére, a (nem) tanulására. Tudta, az iskolában nem írják meg neki a dolgozatot. Főleg úgy, hogy nem ül mellette senki. Még csak pár hete volt így, de ő már beletörődött. Eddig mindegyik barátjáról kiderült, hogy mégsem a barátja, csak kihasználta. Most is úgy volt. Elvégre az unalomnál talán még ő is jobb. Talán. Mikor elért a gondolatmenet végére, már készen volt, elindult hát az iskolába. Tamás az iskolától öt percnyire lakott, de akkor az öt perc öt órának tűnt. Ez nem zavarta túlságosan, legalább addig összeszedhette magát, átgondolhatta a tanult anyagot. Az iskola szokásosan telt, de volt egy pozitívum és egy negatívum. Örült, mert franciából nem írtak, viszont a földrajz dogája nem lett túl jó. Annyira elmerült egész nap az iskolai dolgokban, hogy csak délután jutott eszébe szerelme, akkor viszont olyan érzése volt, hogy a délelőtt pótlására még jobban szereti. Eldöntötte, másnap odaadja új versét Livinek, és válaszút elé állítja: Igen, vagy Nem. Már akkor tudta, hogy úgysem meri az iskolában odaadni neki, de tovább szövögette terveit, és bíztatta magát, igaz, nem túl szép, jobb tanuló is lehetne, de lehet, hogy a lánynak éppen úgy tetszik. Végül megpróbálta kiszorítani ezeket a gondolatokat, és csak este, lefekvéskor vette elő őket újra, és ezeken elmélkedve aludt el.

II. nap

 Tamás pont az iskolába indult, de órájára nézett, és meglepve tapasztalta, hogy csak hét óra volt. Nem az iskola felé, hanem Liviék háza felé ment. Amikor odaért, megnyomta a kaputelefon gombját, és egy ismerős csengő hang szólt bele: "Halló:" Lívia volt az. A fiú állt a kaputelefon előtt, próbált beszélni, de nem jött ki szó a száján. "Halló?" - próbálkozott a lány újra. "Ki az?" "Én." Ezt az egy szót is nehezen nyögte ki. "Tamás? Gyere fel!" Halk zümmögés jelezte, hogy az ajtó pár másodpercre nyithatóvá vált kívülről is. Menjen vagy ne? Végül az utolsó pillanatban taszította beljebb az ajtót. Miközben ment föl a harmadik emeletre, zsebéből kivette a verset. Elhatározta, hogy elmondja érzéseit a szeretett lánynak. Livi az ajtóban állt. Szépségétől ragyogott a reggeli homályban. "Szia." Tamás nem is közönt, belekezdett versébe. Mondta, mondta, de nem mert felnézni közben, mert ha meglátta volna, hogy reagál életének célja, biztos belesült volna. Így is majd' kiugrott a szíve a helyéről, összefolytak előtte a sorok, de végül elmondta végig nagy művét. Csak akkor nézett Livire. A lány mosolygott, és egy kis puszit nyomott udvarlója arcára. Ebbe mind a ketten belevörösödtek. Semelyikük sem szólt. Csak nézték egymást, szótlanul. A csöndben hangosnak tűnt, ahogy a papír leesett a földre, és tompa puffanással nyugodt meg a csempén. Újabb puszi következett, Tamás most a szájára kapta. Egy lágy, pihekönnyű puszi, ami végül csendes csókba ment át. Nem törődtek az idővel, nem törődtek semmivel, csak ízlelték egymás ajkát hosszan, és minden pillanattal közelebb kerültek lelkeik egymáshoz. Lassan eltávolodtak szájaik, de egy különleges erő újra összeragasztotta őket. A láng, mely eddig csak szívükben égett, most felszínre tört, és ott álltak percekig, csukott szemmel, de már szinte egy test és lélekként.
 "Csrrrrrrrrr!" "Következőre inkább elkések a suliból." - Gondolta Tamás. Már unta, hogy mindig a legszebb, legromantikusabb résznél kell felébrednie, és ráeszmélnie, hogy újra csak álmodott. Lecsapta az órát, és a reggeli készülődés közben eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha valóra válhatna egy álma. Csütörtök volt. Az eső halkan, egyenletesen kopogott az ablakon. A napsütés útját felhők állták el. Az ilyen reggelekben sokan csak a friss levegőt szeretik, mely nyugtatóan hat a nyüzsgő város amúgy nem túl tiszta környezetében. Az utcákon ilyenkor sokkal kevesebb az ember és az autó, csak a kisiskolások futkároznak és a nagyobbak mennek súlyos táskákkal a hátukon. Az úton haladván Tamás mellett elhaladt egy szerelmespár. Egymás kezét fogták, mindketten csurom vizesek voltak, mert nem volt náluk esernyő. Ez viszont nem zavarta őket, beszélgettek, szerelmes szemeik pillantást váltottak. Az iskola előtt egy másik pár állt, látszott, nem sok kedvük volt különválni, csak a hosszú, szenvedélyes búcsúcsók enyhítette elválásuk okozta fájdalmukat. És mintha ez nem lenne elég szegény fiunknak, aki még sosem tapasztalt ilyet, szerelme jött vele szemben. A szerelmesek látványa, majd Livi megjelenése először fölbátorította, hogy majd talán ők is így fognak összeölelkezve állni valahol, kéz a kézben fognak sétálni a városban, de végül kénytelen volt megtűrni a gondolatot, hogy ez úgysem történhet meg. Annak van esélye, hogy egy fiú szeressen egy lányt. Annak kevesebb, hogy a lány pont azt a fiút szeresse, de Tamásnál ez az esély jóval kevesebb volt. Ha valaki nem túl szép, akkor máskép viszonyulnak hozzá. Igaz, van, akinek olyan tetszhet, de az nem ott van, hanem valahol máshol lakik, és talán életükben nem látják egymást. Az iskolában semmi különös nem történt. Péntek volt a legkönnyebb napja Líviának, és egyik osztálytársának is, aki már írt neki pár levelet, egy-két verset is, és Tamásnak hívták. A fiú már szerdán megtanult péntekre, ezért délutánrendezni próbálta gondolatait szerelmével kapcsolatban. Ahogy így elmélkedett, a kedve egyre rosszabb lett, egyre esélytelenebbnek látta Líviával való szerelmének megvalósulását. Estig három kisebb verset írt, és ha sorban olvassuk, látszik, hogyan változott a hangulata közben:

" I.

Egy nap jött egy lány, és én szerelembe estem.
Megláttam, s a vágy, mit éreztem, megtöltötte testem.
Néztem, milyen lágy, s bámulva lestem.

Most is nézem még őt, most már a kész nőt.
Kicsit azóta már nőtt, s hosszú haj fedi a hajadon főt.
Most kimondom mindenki előtt. Még mindig, mindig szeretem őt!

II.

Szeretlek!
Szeretem eszed, szeretem szád,
Szeretem tested lágy vonalát.

Szeretem eszed, mert a tudás fontos,
És pont neked nincs ezzel gondod.

Szeretem szád, szépen mozgó ajkaid,
Szeretném érezni édes csókjaid.

Szeretem tested lágy vonalát,
Mert olyan, mintha láss csodát,
Isten leküldte volna egy angyalát.

Szeretlek teljesen! Minden porcikád.
Gondokkal terhesen is mindig gondolok rád!

III.

Bár iskolába menni nem nagyon szeretek,
De akarok, mert néha ott veled lehetek.
Tudom, nehezek a tantárgyakban a kezdetek,
És örülök, ha tehetem, és segíthetek neked.

Miden, mi rossz, te megszépíted.
Minden, mi gonosz, te jóvá teszed.
Minden, mit csinálsz, tökéletesre készíted.
Aki mellett majd feleségül állsz, örülni fog neked.

Én majd maradok, itt, nélküled,
És ekkor engem elfog a rémület.
Mi lesz, ha az, aki érted ég,
Nem hallhatja hangod énekét?

A Szerelem? Ilyenkor lassan ölő méreg.
Nem kéne nekem, de akkor is szeretlek téged. "

 Végső elhatározásra jutott: Egybeírta eddigi négy jobb művét, és elhatározta, másnap odaadja Livinek az érzelmeit tartalmazó verseket, és szombaton különóra után - mivel az osztályból négyen-öten jártak szombat délelőtt különórára, köztük Tamás és Lívia is - megkérdezi, hogy mire számíthat. Este másra nem is tudott gondolni, csak arra, hogy mi lesz másnap.

III. nap

 Péntek reggel volt, hajnali négy óra. Az éjjeli esőzés már véget ért, tócsák jelezték a víz éjszakai útját. Még sötét volt, az utcákon csak néha jelent meg elvétve egy-egy autó. Mindenki aludt, csak egyvalaki nem. Tamás hallgatta az óra együtemű, halk hangját, megpróbált nem gondolni álmára. Életében először álmodott olyat, ami nem tetszett neki. Álmában ott állt Lívia előtt, és felolvasta neki verseit. A lány elmosolyodott és elkérte a lapot. És ekkor megváltozott az álom. Tamás becsukta a szemét. Egy hangot hallott, mint mikor papírt tépnek. Majd megint, és megint. Mikor kinyitotta szemét, szerelme kezében csak kis szétszabdalt papírdarabok voltak. A lány odasétált a közelben levő kukához, és a nagy munkával, odaadással írt verseket beledobta. A versekkel mintha a fiú életkedve is elszállt volna, és akkor Livi megszólalt tőle szokatlan, lenéző hangon: "Csak nem hitted, hogy azért, mert odaadsz pár rongyos, ronda verset, tetszeni fog az undorító kinézeted?!" Tamásnak ennyi elég is volt. Ezen a ponton ébredt fel. Reggel két és fél órán át gondolkodott, odaadja-e a levelet, vagy ne. Végül rájött, semmit sem veszíthet, barátai úgysincsenek, akkor legalább valaki talán szeretni fogja. Vagy csak elismeri a verseit. Vagy azt sem. Reggel betette a lapot a tolltartójába, nehogy otthon felejtse. Szövegen nem gondolkodott, hogy mit mondjon, szíve kalapálása úgyis meghiusította volna egy előre kigondolt szöveg elmondását. Mikor elindult az iskolába, rossz kedve már alábbhagyott. Visszagondolt régi álmaira, melyekben nem kételkedett Livi szerelmében, és romantikus helyeken, csodálatos módon találtak mindig egymásra. A nap folyamán az órákon Tamás nehezen tudott figyelni. Líviát nézte egyfolytában. Ez nem volt nehéz, mert előtte ült oldalt pár paddal. Minden szünetben megpróbálta odaadni azt az egy lapot, de mire elszánta volna magát, mindig becsöngettek. Mind a hét órának vége volt már, mikor ebéd után szomorúan indult haza. Megint elrontotta. Ennyit nem tudott megtenni. Mikor pont ment volna ki az ajtón lassú, súlyos léptekkel, látta, hogy mögötte jön valaki. Megállt, hogy maga előtt kiengedje. Ekkor egy ismerős, álmaiban sokat látott gyönyörű arc nézett rá. "Köszönöm." A fiúban felébredt a remény. Még nem adta oda, itt az alkalom. Elkísérte a lányt hazáig. Út közben beszélgettek, ami nagyon tetszett Tamásnak. Mármint a beszélgetőpartnerét csodálta. Nem lány volt. Kész, érett, intelligens, okos nő. Ő pedig kisfiúnak érezte magát mellette. Mikor elérkezettnek látta az időt, és beszélni akart, nem tudott. A szerelmére nem talált szavakat. "Én..." "Igen?" A lányon látszott, hogy nem tudja, osztálytársa mit akarhat. "Semmi, csak... Tessék." Előkotorta táskájából az előre elkészített papírt, és a lány kezébe adta. "Ne..." Livi tudta, mi van benne. Nem először kapott ilyen lapot Tamástól. "A tiéd." A fiú ezt is nehezen mondta már ki. Annyira eluralkodott rajta az érzés, amit leírni nem lehet, csak szerelemnek nevezik, hogy nem tudott szólni. Hazament, megpróbált pihenni, és várta a másnapot.

IV. nap

 A szombat egyedi nap volt. Kivételesen nem álmodott semmit. A hangulata hullámzott egész reggel, egyszer örült, egyszer bús volt, de a leírhatatlan érzés, amit csak egyetlen lány iránt érzett egész életében, mindig jelen volt. Átszőtte életét teljesen. Aznap reggel minden Livire emlékeztette. Bárhová nézett, őt látta. Bármin gondolkodott, az vele volt kapcsolatban. Várta a különórát. Szerette azt a tárgyat. Az órán szerelme mellett ült, de most a tanulás úgy lekötötte, hogy Tamás nem is gondolt másra, csak a tesztre, a kérdésekre, válaszokra, az újonnan tanultakra. Mikor vége lett, csak akkor talált rá újra a szerelem kacskaringós útjára. Megint hazakísérte a lányt, akinek a puszta léte tartotta benne a lelket a rosszabb iskolai napokon, a lányt, akit nem tudott és nem is fog tudni elfelejteni. Beszélgettek mindenféléről. Az emeletes ház előtt megálltak, és ott beszélgettek tovább. A fiú nem merte felhozni a témát, pedig egyfolytában csak arra gondolt. Figyelme háromfelé oszlott. Egyik részével figyelte a beszélgetés fonalát, és próbálta folytatni, a megfelelő irányba terelni. Második részével azon gondolkodott, mikor, hogyan, miképp hozza elő a kényes témát, de nem tudott dűlőre jutni e kérdésben. Figyelmének a harmadik része a lányra terelődött. Nézte csodálatos alakját, figyelte lágy mozgását, angyali beszédét. Megmutatkozott az emberi agy egyedi felépítése. Az ember egyszerre akár több száz dologra is gondolhat, miközben beszélget valakivel. Mérlegeli, mit mondjon, hogy mondja. Tamás mindenre gondolt. Átpörgött fejében az a négy év, amióta osztálytársa Livinek, az összes levél, vers, amit írt neki, és mindez csupán pillanatok alatt. Végül elérkezett a pillanat. A fiú bizonytalanul rákezdett: "Egy napja, tudod,..."
"Miről beszélsz?" A lány hangjában kíváncsiság tükröződött.
"Tegnap... A levél... Én,... tudod, én..." Tamás nem tudta kimondani.
 "Én pedig nem." Lívia szavai nem voltak hangosak, de három szó elég volt egy vérző szívnek adott utolsó döféshez. A válasz kíméletes volt, jelezte, hogy a lány nem akar rosszat a fiúnak, de mégis kíméletlen volt. Belehasított a fiú elméjébe, és visszhangzott. "Én pedig nem... Nem... NEM!" A hazafelé vezető rövid út is órákig tartott gondolatban.  "A szekér megy. Valaki fut utána, hogy felvegye. Fut, fut, és mikor majdnem utolérné, kiderül, nem veszik fel. Az a valaki már tudja, hogy nincs esélye, nem lenne érdemes próbálkozni, de nem áll meg. Még fut, hátha. Egyre lassul, de még mindig fut. Valami nem engedi megállni. Már alig halad, a szekér rég elment. Végül lassan, nehezen, de megáll. Áll egy kicsit, majd lehet, hogy jön egy másik szekér, ami felveszi. Lehet, hogy nem. De az élet végülis állandó futásból áll." - A gondolatmenet ezerféleképpen futott át Tamás agyán, de a vége mindig ugyan az lett:
 Az élet megy tovább. Talán.