Várd a közelgő vihart. Lásd a jelet a napban. Rajtunk a káosz, poronty! Az idő nyílvesszei mindőnkre mutatnak. Ó, hát a tébolyító kacaj egyre öblösödik az emlékekből. Atomok szállnak tömjénfüstként, akárha ezernyi gyertya hunyt volna ki egyetlen fuvintással. Félelem gabalyodik az elkeseredésbe. E kísérteties rosszindulat-szimfónia széttöri. A lelkek kihajóznak a vizekre. Az intergalaktikus bánatócánra. Ünnepélyes feledésben véled. A sötétség útjai. A harmadik szemben tükröződnek a végtelen, vonakodó múltak. Éteri örökkévalóság várja az utolsó felvonást. Az összeomlásra ítéltetett oltár felé kúszik. Tragikus legenda, különös réteg. Szólítják e torzult, halandó húst újra, miközben a visszhangok még kísértenek; Átkok szövődnek. Öleld magadhoz a káosz kitaszítottságát. Hiszen úgyis megváltoztathatatlan. Hullass könnyet e gondolatra, majd emelkedj fel bölcsességben, Mostmidőn köszöntlek a másfajta mezők kapujában. Tárd ki a szíved és engedd át magad. Ó, tűnj el. Isteni végtelenség. Ó, mily kísértet vagyok! Sok eón eltelt már azóta. Ó, örökkétig szenvedek. Az elkerülhetetlen megtörtént valóban. Ó, hát a részecskék csoportja, mit a lélek és az emlékek ereje tart egyben. Tudd, a végtelenség küszöbén (állsz); Hol színes hullámok vezetnek majd a semmibe. Félelem gabalyodik az elkeseredésbe. E kísérteties rosszindulat-szimfónia széttöri. Ó, hát a tébolyító kacaj egyre öblösödik az emlékekből. Atomok szállnak tömjénfüstként. A sötétség útjai. A harmadik szemben tükröződnek a végtelen, vonakodó múltak. Éteri örökkévalóság várja az utolsó felvonást. Az összeomlásra ítéltetett oltár felé sodródsz. Tragikus legenda, különös réteg. Az idő nyílvesszei közt szenvedek örökkétig.