Ez a kovács egyszer elkezdi, aztán nem nyugszik. Minden elő van már neki készítve, így ő csak üt, üt, ütemesen. Kalapácsa roppant súlya az izzó acélt formázza, és közben kipattanó szikrák, forró érzelmek, törnek a szabadba. Minden ütés elindít egy tucat szikrát, így minden dobbanás hullámot ver az érzelmek tengerén. Az alaktalan acélból lassan forma lesz, egy tárgy, közben a motor, ami eddig testünket hajtotta, már másért kalapál. A vas elhagyta anyját, a föld érckészletét, és nem tehet róla, de végzete lett, hogy acéllá edződött. De a biopumpa, a vörös óriás, ami többezer kilométert mozgat meg percenként, és munkája egészen a halálig tart; ami folyamát irányítja a valóságos vérnek, nem edződik. Ehelyett cserben hagy minket, és sikerrel egyeduralomra tör por és hamu felett, elnyomja az észérveket. Már csak azt vesszük észre, hogy ami minket éltet és értünk létezett, már másért üt dolga folytán, és nincs megállás. A kovács láncot készít, őrjítő bilincset, mely sokszor egyoldalú, mégis erősebb, mint a gyémánt, és többet is ér, mindenek felett való.
  Ezt már sokan tudták. Ezt most is sokan tudják. Még számtalan ember fogja ezt megtudni, ahogy én is megismertem a kovács művét, és rabigáját nyögöm azóta is.
  Mázsás ütéseit érzem szívem kalapálásán a Szerelem kovácsának…