Alulmúlom az átlagot,de az élet csak egy múló állapot,ha megszülettem élni akarok,és nem ahogyan az állatok!!!
Alulmúlom az átlagot,de az élet csak egy múló állapot,ha megszülettem élni akarok,és nem ahogyan az állatok!!!
Menü
 
Rólam
 
Versek
 
Percek
 
Novellák,fogalmazások
 
Jogok és kötelességek

Be kell-e tartanunk az állammal szembeni kötelessélgeinket, törvényeket?
Mikor maga az állam nem tartja be a joginkat?

Ha leszarják a jogaidat, Szard le a kötelességedet!

Kell tb-t fizetnem, ha a mentő nem jön ki a segélyhívásra?
Hordhatok-e fegyvert, ha a rendőrség nem véd meg?
Kell fizetnem adót, ha az itteni külföldiek nem fizetnek?

2005 LEGYEN AZ ANARCHIA ÉVE!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
A nyár örök emléke

Késő nyári este. Az arany napkorongnak felét elnyelte már a fekete táj. A kellemes melegben enyhén csípős szellő fúj a víz felől, kicsiny harmatcseppeket szórva a part mellett állókra. Nyár. Szünidő. A gyermeki lélek szabadabb, napról napra csak játszik, még nem érdekli a jövő. A felnőtt emberek többségének a nyár nem több két-három kellemes pihenéssel eltöltött hétnél, amikor nem fontos a munka, lehet engedni a hűsítő víz csábításának, a csillagos éjszakák szépségének. Nem gondolnak ilyenkor másra, csak a jelenre. A lenyugvó Napot nézve sétálnak a parton az emberek, ki-ki egy kis büfénél csillapítja szomját, vagy étvágyát. Még a víz apró fodrozódása, a kisebb faágak kicsiny ringása is nyugalmat áraszt.
  Mint egy tó vize szélcsendben, olyan nyugodt minden, mikor már csak negyede világít az égi tűzgolyónak. Csak egy elmében csapnak égig a hullámok a tajtékos vízen, az érzelmek, a gondolatok hullámai. Magányos alak a parti fa tövében, elmélkedve áll, kezében aranyos vörös rózsaszál. Nem gyerek, már nem az. De nem is felnőtt. Még nem. Nem csak ő maga, hanem gondolatai is kezdenek felnőni az idő múlásával. Komolyabb dolgokon mereng, melyek talán még koraiak lennének fiatal fejének, de a szellem súlyát, értékét nem években mérjük. Egy öreg aggastyánnal is lehetnek csupán egyszerű gondolatai, mint ahogy egy normális kamasz is dédelgethet világrengető terveket. Az emberi elme nem öregszik, csupán változik, és e változás mindenkinél máshogy, máskor következhet be. Tamás már tizenhét évesen komolyabb gondolatokat terelgetett agyában, mint egyes húszas, harmincas éveikben járó fiatalok. Egész világszemlélete komolyabb volt az átlagnál. Habár általában mosolygott, jópárszor az a mosoly nem volt több az arcizmokra erőltetett álarcnál. Mindennapos maszk, mely elfedi az igazi érzéseket, a belső gondolatokat. Látszhat nyugodtnak, szórakozottnak, eltakarhatja a valós gondokat a külvilág elől. De ha külső szemlélő nem is látja a kukacot a cseresznyében, az attól még emészti belülről. Ki nem fejezett érzések, elfojtott gondolatok kavaroghatnak, akár tudat alatt is.
  Pár napja azonban megváltozott. Az erőltetett maszkot felváltotta a mélyen a szívből jövő mosoly. A kék ég azóta nem szürke volt, a Nap arany ragyogása jobban csillogott, az esténként megjelenő aranyhíd is több lett természeti jelenségnél, egész környezete magára öltötte a legcsodálatosabb arcát. Már majdnem két hete, hogy elkezdődött a változás. Szokásos reggelnek indult, álmos keléssel. Tamás akkor még nem tudta, hogy alig pár óra múlva egész életszemlélete meg fog változni, méghozzá egy lány miatt. Ugyanolyan egykedvűen elfogyasztotta reggelijét, majd elindult az újságárushoz, megvenni a napilapot. A parttól kb. 50 méterre álló kis bódé ugyanolyan sivár, egyszínű volt, mint addig is. Fújt a szél, félméteres hullámokat korbácsolva a tó vizén.
  "Megint egy csípős reggel. Ilyenkor semmihez sincs kedve az embernek. A fák ágai is nyögik a széllökések támadásait, a víz is a part felé próbál menekülni a hideg elől, majd fröcskölve robban szerteszét, mikor nekiütközik a parti köveknek. Milyen komor minden."
  Tamás gondolatai sem tértek el a megszokottól, amit a szeles idő ki szokott belőle hozni. Megvette az újságot, és indult vissza. Mikor befordult az utcájukba a sarkon, meglátta az autót.
  "Nyugati kocsi, német rendszám. Újabb család, ami kibérelte a szemben levő házat."
  Számos német volt nyáron arrafelé, néha több is, mint magyar. Szünidejük pár napját utazásra áldozva jönnek a magyar tengerhez, élvezni a nyár kínálta lehetőségeket. A háromhetes szabadságukból két hetet eltölthettek itt. Jelentős számukat a minden harmadik házra kifüggesztett "House Frei" és "Zimmer Frei" táblák is jelezték.

  Az említett nap reggelén Dina és családja már régóta úton volt. Jóval napkelte előtt indultak el, hogy inkább a parton pihenjék ki az út fáradalmait, mint az osztrák szállóban. Nővére, Karina mellette ült hátul az autóban, még félig aludt. Fekete haja félig takarta arcát, csukott szeme néha fel-felpillantott. Fészkelődött egy kicsit a szűkös helyen, majd újra elszenderült. Nem figyelt fel húga különös viselkedésére. Dina érzett valamit. Nem tudta volna megmondani, pontosan mit, de mi általában csak női megérzésnek nevezzük. Igazából nem is a valamit érezte, hanem annak hiányát, és az utána való vágyódást. De azt is tudta, hogy ezt a valamit hamarosan meg fogja lelni, méghozzá itt, Magyarországon. Sokáig gondolkodott, mi nem volt meg neki Németországban, amit csak itt kaphat meg.
  "Mi is? Külön szobám van otthon. Aranyos kutyus, akit most erre a két és fél hétre a szomszédokra bíztam. Legjobb barátnőim közül páran ide jöttek nyaralni. Az lenne? Nem, érzem, hogy ez annál sokkal több. Szerelem? Szerelem… Abban volt már részem, igaz, csupán egyoldalúban. Lehet, hogy itt lelem meg életem párját? Vajon milyen lesz?"   Most már rátapintott a lényegre. Megérezte a közelgő érzelmi változást, a vonzódást, amit egy fiú iránt fog érezni. Csak azt nem tudta még, ki lesz az. Lassan megérkeztek a Balaton partjára, és elérték a kis várost, ahol a következő két hetet óhajtották tölteni. A negyedórás bolyongás után végre megtalálták a megfelelő utcát, és a jó házszámot. A tulajdonos várta őket, már kinyitotta az ajtókat, ablakokat. A következő fél óra azzal telt, hogy megnézték a házat, amit különben teljesen megfelelőnek találtak, és megbeszélték a részleteket. Emeletes ikerház volt, ők az egyik felét vették ki. A fenti szobában beszélgettek éppen, mikor édesapja kinézett az erkélyre. Hangját nem hallották, szinte csak magában mondta:   "A szemben levő fiú épp most hozta fel az újságot."

 Tamás felnézett az erkélyre. Tipikus német férfit pillantott meg kilépni az ajtón. Szőke haj, német arcvonások.
  "Az új szomszéd. Kb. egy-két hétig."
  Nem fordított rá több figyelmet, hanem kinyitotta a kiskaput, és bevitte a lapot. Leült a zárt teraszon levő asztalhoz, és olvasni kezdett.
  "A FIDESZ szerint… Ezt ne…
   A Balaton újabb áldozata…     ahh…
   Tarka Sorok…     Viccek! Ez most jöhet."
A sorok közül azért néha felnézett a szemben levő házra, mert kíváncsi természetű volt. Legalább látni szerette volna az újdonsült szomszédokat. Beszélgetni éppenséggel nem tudott volna velük, mert angolt és franciát tanult. A német nyelv kiesett az életéből, de nem is nagyon hiányzott. Igaz, nyaranként elvileg jól tudta volna gyakorolni, de minek, ha anélkül is aránylag jól ment az angol. Nem mindenkinek van felsőfokú nyelvvizsgája az érettségi előtt. Neki, ha félig is, de megvolt. Idegennel nem nagyon beszélt ugyan angolul, de a jó tanár mindent pótolhat. Megadhatja azt az alapozást, hogy úgy is tanuljon valaki, ha nem is akarna odafigyelni az órán. Kevés ilyen tanár van, de neki ilyen téren szerencséje volt. Ezen a téren… Sok más esetben viszont igencsak nehezen boldogult, vagy még annyira sem. Olyan szerelme, aki őt viszont szerette, utoljára az óvodában volt. Mit tudhat egy ötéves kisgyerek a szerelemről? Mindent, és semmit. Semmit sem tud valójában, nem ismeri még a nagy kudarcokat, az értelmetlen vonzódást, nincs tisztában az érzelmeivel. De igazából tud mindent, amit fontosnak tart. Szerelmével jól érzik magukat együtt, jól eljátszanak, és a délutáni alvás alatt fogják egymás kezét. Puszit nyomnak egymás arcára, majd összenevetnek, és nem értik, miért mondja az óvónéni, hogy "Puszit szájra ne adjatok, csak arcra." De amit egy pici nem ért, azon hamar túlteszi magát, és elfelejti. Lehet, hogy nem is tudatosan, de azért próbálja betartani az ilyen intelmeket. Most már értette a több, mint tíz éve elhangzott szavakat. Csak egyvalami zavarta. Nagyon. Hat évesen elmondhatta, hogy élete harmadát úgy élte le, hogy volt, akivel megoszthatta bánatát - habár az nem nagyon volt -, és örömét. Azután a következő tizenegy évben semmi. Csupán az igazi szerelem érzésének a szakaszos megismerése. Helyes lányok bálványozása, majd a gondolatok túljutnak a szemnek tetsző részeken, és elkezdik figyelni a belső értékeket is. De az első benyomás valakiről akkor is általában megmarad. A szimpatikus lányban jobban meglátja valaki a fontos belső értékeket, mint másban. Akkor pedig már nem csak a tudás számít belső értéknek, hanem akár egy-egy gondolatmenet is, vagy tulajdonság, akár a legapróbb. Egyre kevésbé a külső számít, áttér az ember az érzelmi, gondolati szférán is létrejövő vonzódásra. Ehhez azonban Tamásnak még nem volt meg az alap, hogy valakinek ő annyira szimpatikus legyen. Még semmi. Se csók, se szerelem, még elismerés sem nagyon. Borzalmas érzés, ha valakinek az ismerőseit körülzsongják a lányok, szinte minden ujjukra jutna egy, azok meg figyelembe sem veszik mások érzéseit. Elszorul a szív, ha látja a barátok ragyogó arcait. Mindnek van már barátnője, némelyik talán feleség is lesz. Ők eljutottak már bizonyára arra az érzelmi-gondolati síkra.
  "Egyszer talán én is… Ha lenne valaki… Legalább nem egyből mondana mindenki nemet, hanem egy kicsit beszélgetne előtte. Akkor lehet, hogy teljesen más véleménnyel lenne rólam. De hát mindent a maga idejében. Igaz, nem tudom, ki dönti el, mi mikor következik be, de engem kifelejthetett."
  Ilyen, és hasonló gondolatok jártak a fiú fejében az újság olvasása után, az utca túloldalára ki-kilesve. Hirtelen, az egyik ilyen felpillantás után visszakapta a fejét. Egy földre szállt angyalt vélt látni a szomszéd kertben. Mikor újra felnézett, még mindig ott volt. A német autó felé figyelt. Tamás nem érzékelte az idő múlását, szíve egyre hevesebben vert, szemei egy személyre szegeződtek, gondolatai is a lány körül kezdtek forogni. A pillanat évekig tartott, mikor megnézte az arany hajat, mely a finom kis hát közepéig leért, és az enyhe kis szellő játékaként lengedezett. Megfigyelte az aranyos arcot, már amennyire ilyen messziről láthatta, az igéző kék szemeket, a pisze kis orrot, a lángvörös ajkakat. Tekintete lejjebb csúszott, a szép formákat látni engedő, kissé testhez álló felsőrészre, ami enyhén kiemelte azt a tényt, amit elrejteni hivatott. A nem túl karcsú, de nem is túl nagy has alatt, ami pont úgy volt tökéletes, ahogy volt, formás csípőt pillanthatott meg a kíváncsiskodó szempár. A rövidnadrág, amit e tünemény viselt, látni engedte a csodálatos combokat, a bársonyos bőrű lábacskákat. A valóságban mindez egy pillanat volt csupán, de az érzésről, a látványról regényeket lehetne írni. Tamás előtt kezdett szinte minden elsötétedni, kiemelve az isteni alakot, és végül már csak a lányt és közeli környezetét látta. Az ismeretlen angyal odasétált a kocsihoz, és kivett egy bőröndöt. A kecses járás szinte hipnotizálta a fiút. Lélegzetvisszafojtva figyelte a combok és a formás fenék csodálatos mozgását. A tünemény már bement a kapun, majd hirtelen megállt. Lassan hátrafordult, féloldalasan. Feje fordult előbb, a két kék szem pillantott először Tamás felé, majd kis késéssel a pompás test is követte az irányt. A két szempár pillantása, fiúé és lányé, végül találkozott.

 Kicsit unalmas volt már az egész. A tulajdonos kicsit sokat is magyarázott, sokkal több kedve lett volna Dinának már a parton lenni, vagy a hűsítő vízben. Apja is bejött már az erkélyről, és szemmel láthatóan unta a szófecsérlést. Végül, a végtelenség leteltével a hang, amit egyfolytában hallani lehetett az utóbbi fél órában, elcsendesült.
  "Akkor két hét múlva jön a következő család, délután. Maguk reggel elmennek, így lesz időm kitakarítani, új ágyneműt hozni. Viszont látásra, és jó nyaralást!"
  A magyar autó elhajtott a ház elől, már csak ők négyen voltak a házban. Elkezdték bepakolni a csomagokat. Karina és az anya a házban rakodták ki az addig behordott dolgokat, amíg Dina apjával pakolta be a többit. A lány megállt kicsit a ház előtt, újra elfogta az a furcsa érzés, ami az autóban is. Érezte, közel van. Apja szólt, így megindult kivenni az utolsó bőröndöt. Közben végig úgy érezte, valaki őt nézi. Már majdnem bement a házba, amikor váratlanul megállt. Érezte a rá szegeződő szempárt, az őt ostromló érzéseket. Hátrafordult, és meglátta az érzelmi áradat keltőjét. Egy tizenhét év körüli fiú volt, a szemben levő házban ült, és őt nézte. Dina belenézett a kék szemekbe, és nem is tudta, meddig maradt a rabságukban. Kiolvasott belőlük mélyről jövő fájdalmat, de ugyan úgy igaz szeretet. Meglátta az elemi vadságot, de vele az azt kordában tartó nyugalmat is.
 "A szem a lélek tükre." Ezt a mondást bizonyította be a pillanat. Megismerte a fiú lelkét, az addigi fájdalmakat, a kavargó érzéseket, amiket ő, a német lány kiváltott benne, és ezek közt nagy szerepet kapott a gyorsan növekvő szerelem, ami a másik iránt érdeklődő kíváncsisággal párosult. Ki tudja, meddig tartott volna ez a pillanat, ha egy apai bariton meg nem szólal.
  "Dina, ne állj meg! Hozd a bőröndöt!"
  A hang teljesen kizökkentette. Zavartan nézett körbe, azt sem tudta először, hol van, de előjöttek a közelmúlt emlékei. A ház, a pakolás, a bőrönd. Lassan megindult a ház felé, de közben még egyszer visszapillantott az őt megragadó szemekbe. Sóhajtott egyet, jelezve a feszülten figyelő fiúnak, hogy ő maradna, és hátrálva ment be.

 Az a szempár… az a pillantás… Mikor a lány megállt, és hátrafordult, Tamás olyat látott, mint amit életében még soha. A mélykék szemekből megismerte a szőke angyalt. Kiismerte pajkosságát, enyhe bánatát, mit a hiány okoz, és meglátta azt, ami neki is olyan ismerős volt. A szerelem melegségét, mely értelmet visz mindenki életébe. Érezte, nem csak ő olvas a másik szeméből, hanem ez fordítva is igaz. Érezte a lány finom tapogatózását az érzelmein, amint megérintette láthatatlan fonalával a szerelem folyamát, saját erejével táplálva azt tovább. Nem volt kétséges. Eljött az idő, amikor két kultúra, különböző nemzetek szülöttei megtalálták egymást, felismerték a másik vonzalmát, és sajátjukkal válaszoltak. Az egész nem tartott tovább, mint amíg egymás szemei meg nem találták egymást. Egy pillanat alatt kialakult a láthatatlan szerelmi szál, ami összeláncolta a két fiatalt, és egyre nagyobb kötődést épített ki köztük. Nem lehettek titkaik egymás előtt, holott még nem is beszéltek. Semmit sem tudtak még egymásról, de éreztek mindent. A csodás egymásratalálás azonban véget ért. A lány figyelmét elvonta valami. Valaki szólt hozzá. Látszott, először nem tudott még kilépni a pillanat hatása alól, de végül megindult a ház felé. Pár lépést bizonytalanul megtett, majd újra hátrafordult. Belenézett mélyen Tamás szemeibe, és egy hosszú sóhajjal jelezte, érzelmei marasztalják, de az apai szigor húzza. Nem kellett szavaknak elhangzania, a fiú és a lány is tudta, még találkoznak.

  A délelőtt mindkettejüknek hosszú volt. Nem látták egymást, nem találkoztak, de lélekben végig együtt voltak. Már, ha gondolatban is, de együtt mentek le a partra, sétáltak egy kicsit, majd egy padon ülve gyönyörködtek a vízben. Estefelé megnézték a naplementét, a szerelmesek csodálatos érzéseivel égre festett vágyait. Végül a csillagos ég alatt, egy - másnak semmit sem jelentő - kis padon, hangtalan szavakkal örök szerelmet esküdtek. Nincs olyan szó, ami le tudná írni azt a boldogságot, amit akkor az a két fiatal érzett.
  Persze csak gondolatban, mint már említettem. Igazából nem is tudták, mit csináltak aznap, egészen késő délutánig. Ha valaki egyfolytában a szerelemre, szerelmére gondol, összefolyik az idő, nem lehet elválasztani az eseményeket, és a szerelem részegítő emléke marad csak meg. Nem emlékszik akkor az ember a bajokra, nem törődik a kisebb problémákkal, csak érzései éltetik. Ül egy széken, vagy éppen mást csinál, mindegy. Gondolatai máshol járnak, tudata nem a külső világ képeivel foglalkozik. Időtlenül perget végig akár egy pillanatot is, végtelenné téve azt. Kielemzi a látott kép minden kis részletét, és a szeretett kedvesről alkotott képet egészíti saját fantáziájából. Így volt ez most is. Tamás és Dina nem tudták, mit szeret a másik, hol is lakik valójában, mi szokott csinálni szabadidejében. De tudták, kiismerték egymás érzéseit. Ismerték egymás fájdalmát, örömét. Együtt élték át abban a közös pillanatban mindkettőjük addigi érzelmi életét. Nem volt titok a számtalan reménytelen szerelem és visszautasítás, nem volt ismeretlen a szívet melengető, de ugyanakkor reménytelenül kínzó érzés. Kibogozták, megértették a szerelem nehezen felfogható kusza gombolyagjának kis részleteit, melyeket rideg tudósok hiába kutatnának éveken át érzelemmentesen, de egyből megértenék egy igazi, mélyre hatoló pillantás alatt. Mindössze félperces ismeretségük alatt eljutottak addig, amit a szív szava diktál minduntalan, és nem hagyja nyugodni az érzelem tengerét. Még fél perc sem volt, de kapcsolatuk tovább jutott, még harminc méterről is, mint amit el tudna képzelni egy ilyet meg nem élt ember.
  Fél perc.

 Tamás egész nap csak arra a pár pillanatra gondolt, amit eddig együtt töltött egy teljesen ismeretlen ismerőssel. Ismeretlen volt maga a lány is, bár sokkal ismerősebbnek tűnt, mint a viszonzott, mélyről, a szívből jövő szerelem érzése. Nem gondolta, hogy csak egy másodperc az egész. Egy végtelen, örökké emlékezetes másodperc. Reggel, mikor a boltba ment, még minden olyan volt, mint régen. Mikor a német autót meglátta, még akkor sem változott sok dolog. Egy utas nélküli jármű nem nagyon fokozhatja valakinek a szerelmét, de ha mégis, akkor ott már komoly bajok lehetnek. A szerelem nem földi érték, amit pénzben lehet mérni. Viszont nem is olyan dolog, amit egyáltalán lehetne mérni. Először is, nem tudunk más szívével érezni, tehát nincs összehasonlítási alapunk magunkon kívül. És anélkül nincsen érték sem, pontosabban meghatározhatatlan. Gondolom, azt nem kell részletezi, hogy a szerelem nem értéktelen. Sok olyan dolgot, főleg jót, kiválthat az emberből, amit amúgy nem tenne meg, megcsinál a szerelem szavára. És ezeket nem is fogja később megbánni, hanem akár büszke is lehet rájuk.   Most Tamás éppen olyat tett, amit amúgy nem nagyon szokott. Mosogatott… Igazából nem zavarta, mert úgysem figyelte az edényeken megcsillanó napfényt, nem törődött a vízcseppek halk koppanásaival, amint ráestek az alattuk fekvő fazékra. Máshol volt.
  "Mit csinálhat most az a német lány? Ötven méter néha fényévekre van. Zavarhatnám? Mit szólna, ha most átmennék? Nem, még csak pár órája jöttek. Ilyenkor még nem zavarhatok."
  Vívódott a fiú a lehetőségek sokaságában, elveszítve az utolsó kapcsokat is a külvilággal. A mosogatószivacs kis csobbanással esett bele egy vízzel teli tányérba.

  "Mi lehet a neve? Miket szerethet? Annyi dolgot szeretnék megtudni róla! Remélem tud németül…"
  Dina sem tudta elterelni a gondolatait más irányba. Pakolódása órákig tartott, mert mindig elrévedt, elgondolkozott. Börtöne lett a látott szempár, és nem tudott szabadulni. Meg-megállt a ruhák rakodása közben, sóhajokba fojtva érzéseit. Lángoló szívét alig bírta türtőztetni, gátakat ledöntő áradásként zúdult végig a szerelem megáradt folyama lelkének völgyeiben, és óceánként hömpölygött az "Érzések Tengeréig". Elvegyült az addigi gondolatokkal és beléjük férkőzött. Mindenről csak a magyar fiú jutott Dina eszébe.
  "Mennyire várom a következő találkozásunkat! Még ha messziről is, de látni akarom őt. Szeretném megerősíteni ezt a csodálatos érzést.
De mi van, ha csak a képzeletem játszott velem, és az egészet csak ébren álmodtam? Mi van, ha odamegyek, és kiderül, hogy semmit sem akar tőlem, abszolút nem érdeklem? Hogyan tudhatnám meg az igazat?
 Megvan! Ha nehezemre is fog esni, de magamra erőltetem, hogy nem érzek iránta semmit. Legalábbis nem mutatom ki. Előtte. Ha így is kimondja irántam szerelmét, akkor viszont a karjaiba ugrom, és el sem engedem magamtól. Csodás lenne, ha találkozásunkkor nem is beszélnénk, hanem ösztöneink, érzéseink vezetnének minket. Csüngnék ajkán, akármeddig, és kóstolnám édes csókjait…"

 "Ó, az a csodálatos haj, az igéző kék szemek, a pisze orrocska… A csókra vágyó vörös ajkak, az érintést, simogatást igénylő selymes bőr… A szerelemért égő szív, a szeretetért lángoló lélek… Ez mind ő. Az angyali arc, a formás alak, a hívogató csípő… De hogyan beszéljek vele? Hogyan öntsem ki szívemet előtte? Nem ostromolhatom meg csak úgy, mint az ókorban az erődöket.
  Csak ment, menetelt a sereg, és addig próbálkozott, amíg el nem dőlt a csata. Teljes siker, vagy porig alázó kudarc.   Nem, itt nem így kéne. Valami cselszerűséggel? Csapda-szerűen megrendezni egy kis esetet, ami összeboronálhat minket? Például véletlenül nekimennék, és utána segítenék felszedni a leesett cuccokat? Nem, ez sem jó.   Akkor talán óvatosan kéne megközelíteni. Szépen lassan, fokozatosan kiépíteni a szerelem biztos szálait. Ez lenne a hosszú távú megoldás. Ez tart a legtovább. Az előkészület is hosszú idő, de a kapcsolat akár örök. Igen, ez kéne.   De meddig maradnak? Egy hét semmire sem elég ilyen esetben.
  Maradok az egyszerű próbánál. Nem vetítem ki a lassan elemésztő, pusztító tüzet, ami bennem ég, csak szimpla szomszéd maradok. Igen, ez talán bejön. Ha akkor is úgy felcsillan a szeme, megremeg a teste, és kilendíti a jelenlétem a megszokott életéből, letérdelek elé, és szerelmet vallok."
  Tamás a szobájában feküdt. Leheveredett az ágyra, a plafont bámulta, hallgatta a csiripelő madarakat, akik a maguk kis egyszerű nyelvén zengtek dalokat a nyár nagyszerűségéről. Megfigyelte a kis pókot, amint gondosan szőtte hálóját a szoba egyik sarkában, a kicsi szálakat, amelyek végzetet jelentenek majd néhány apró bogárnak. Elnézegette volna sokáig a természet szépségeit, de akkor is mind közül a legszebbre gondolt. Egy törékeny, vérző szívvel szerető lányra.

  Sokan szinte mindent megtesznek a szerelemért, és hogy megtudják, hogy az a bizonyos valaki szereti-e őket. Van, aki addig is elmegy, hogy megpróbálja teljesen eltitkolni érzéseit, elrejti őket, és várja a bíztató jeleket. Van, amikor ez bejön, de néha olyan is van, hogy a természetet - sajnos - tréfás kedvében találjuk. Nem tehet róla két szerelmes szív, hogy így egymásra találtak. Érthető. Hogy ezek után kicsit kételkednek, és kíváncsiak, lehet ilyen. Mindenki meg tudja érteni őket, ha a helyükbe képzeli magát. A saját igaz érzéseinket ismerjük, bár néha nehezen állapítjuk meg magunk is, de a másét nehéz kipuhatolni. A szerelem körül forog miden, csak ezt kivetítjük másra is. Nem vesszük észre a természet igazi szépségeit az első szerelem előtt. Ki nézi előtte a szellő szárnyán vitorlázó madarak csodás táncában a művészi koreográfiát? Ki gondolkodik el, hogy némely állat vajon mit gondolhat bizonyos esetekben? Min gondolkozik az őz, miközben végigpásztázza a füves rétet? Hogy fogják fel az állatok a változásokat? Milyen érzéséket ébreszthet egy pici állatkölyökben az anyja halála? Ha belelátnánk mások gondolataiba, tudnánk. Ha tudnánk, jobban megbecsülnénk. Vajon így lene ez a szerelemmel is? Ha mindenkinek a "homlokára lenne írva", hogy kibe szerelmes, könnyebb lenne? Nem igazán. A szerelem éppen a rejtélyessége miatt olyan izgató, azért költözik be az ember minden kis gondolatába, és valamennyire irányítja azt. Lehet, észre sem vesszük, hogy miért vállalunk el például egy szerepet egy színdarabban. Csak úgy? Nem. A színdarabot esetleg láthatja az a bizonyos valaki, aki miatt el is vállaltuk. Az esély megvan rá, és akkor van ok a reményre. Miért nézegetünk körül, amikor nincs is a környéken semmi érdekes, naponta ugyan azt látjuk? Mert ott lehet Ő. A titokzatos, kiismerhetetlen érzés akár minden jel nélkül képes irányítani minket. Néha nem is tudjuk, miért arra mentünk, vagy hogy miért is indultunk el valahova? Mindig tudjuk. Ott belül. Csak néha nem akarjuk tudomásul venni, hogy nem lehetünk a magunk urai. Nem mi döntünk, hanem az érzéseink. Rabok vagyunk, nem szabadok, de nincs esély, hogy válasszunk. Ha egyszer elkezdődik, már csak rosszabb lehet. Persze amíg meg nem találjuk az igazit. És az mennyi idő? Pár óra? Néhány nap? Számos hét? Egy-két év? Egy egész élet? Mindenkinél más. Nem mi döntjük el. Vaksötétben tapogatózva keressük azt az ismert, bizonyos ici-pici tűt a szénakazalban. És nehezítésként még kesztyű is van rajtunk, így semmilyen érzékszervünkre nem hagyatkozhatunk. Csak az érzések, és mi. Kiszolgáltatottan kutatunk, mindenhol, csak mert van Szerelem. A legcsodálatosabb dolog. Nincs hozzá fogható, összehasonlíthatatlan. Aki nem érti, próbálja ki, és egyszer csak azon kapja magát, hogy már megint egész éjszaka csak arra a valakire tudott gondolni, és a holnapi napon a találkozás lehetőségeire. Sokaknak ez már ismerős érzés. Van, akiknek már nem kell erre gondolniuk, megtalálták a nekik való társat, és boldogan élnek. Szerencsések. Én miért nem?…

  Ebédidő, egy óra környéke. A Nap magasan az égen, képzeletbeli pályájának csúcsán. Semmi légmozgás, csak a fülledt, meleg levegő. Semmi madár, semmi nesz. Mindent betöltő csönd, benne valahol halk horkolás. Egy toll sercegése, először kis csendtörőként, majd a háttérzaj részeként.
  Tamás előszedte angoltudását, és írt. Elhatározta, hogy levelet ad a német lánynak, amiben leírja érzelmeit. De előtte meg kellett fogalmazni, ami nem egy nehéz feladat, viszont a szerelmes a szeretett személynek csak a legjobbat akarja adni. Ezért tartott a fiú már több, mint a tizedik levélnél. Mindben talált valami kis hibát.
  "Jaj, elrontottam. Nem adhatom oda úgy, hogy javítás van benne. Írok másikat…
   Nem így kéne fogalmaznom. Majd a következő jobb lesz…
   Kifogyott a toll! Hogy néz ki, ha másmilyennel folytatom?! Írhatok újat…"
  Végül, másfél óra körmölés után maradt az előző tervénél. Direkt kiment az udvarra darts-ozni egy kicsit, a tűző melegbe.
  "Remélem, véletlenül kinéz, és akkor kiderül, hogyan is viszonyul hozzám. De ez minél hamarabb lenne jó, mert nagyon meleg van itt kint."
  Az akaraterő, ha a szerelem hajtja, csodákra képes. Két óra céltalan játék a kertben, a nap legmelegebb óráiban. Közben pillantások a szomszéd felé, minden eredmény nélkül. Amikor már ég az arc, kínoz a nap melege. De még mindig, az esélyre várva, pár másodperc miatt kint maradt sokáig. Végül feladta. Mindennek van határa. Bár van, aminek a határát felülmúlják, és újra, majd újra. A szerelem is lehet ilyen. Már azt hisszük, nincs ennél kínzóbb, szenvedéssel telibb módja életünknek, és jön az erősítés, ami még tovább növeli érzelmeinket. Ha valaki el is tudja egy kis ideig fojtani a szeretetet, később, amikor visszatér, és feltűnik, újult erővel szorítja a szívet. Addig közömbös érzés változhat át hirtelen mindent behálózó szerelemmé, amikor már azt hittük, hogy azon a személyen "túltettük" magunkat. És csak akkor döbbenünk rá, hogy a szerelem nem is múlt el, hanem csak szünetelt egy kicsit.

  Két óra. Ennyi ideig ült az ablakban Dina, a behúzott zsalu és a függöny takarásában. Csak ült, és le sem vette szemét a szemben levő ház kertjéről. A magyar fiút nézte, aki valamilyen dobálózós játékot játszott. Ahogy a lány ki tudta venni a függönyön keresztül, darts lehetett. Erőteljes karlendítésekkel küldte a kis hegyes tárgyakat az almafára felfüggesztett céltáblára. Néha nem ment bele egy-egy, de ez a fiút látszólag nem zavarta.
  "Nagyon szeretheti ezt a játékot, ha képes ennyi időt ráfordítani. Hopp! Most, az előbb ide nézett! A házunk felé! Vagy már megint képzelődöm? Nem fogom ezt kibírni. Mindenhol őt látom, és egyfolytában csak rá gondolok. Az ő arca mosolyog vissza rám a bokrok lengetőző ágai közül, ő suttog a fülembe a susogó szél hangján. Most is biztos csak ébren álmodtam tekintetének kíváncsi megmozdulását. Nem, nem nézhetett ide. Azt sem tudja, hogy itt vagyok. És mit érdekelném, ha a játék miatt van kint? Olyan egyhangú. Dob, odasétál, megnézi, megszámolja. Levesz mindent a céltábláról, visszamegy, és dob. És ezt ismétli. Nincs benne semmi érdekes. Semmit sem látni benne, ami vonzaná az ember tekintetét. Milyen fura. Már majdnem két órája nézem. Hogy elrepült az idő… Csak elkalandoztam. Álmodtam csodás álmaim, melyeket egy fiú ihlet. Néztem, aki egy pillanat alatt oly kedves lett szívemnek, és most, ha nem is beszélünk, de legalább láthatom. Ha nem szeret, akkor nekem ez is elég boldogság."
  Az élet a tévedések tragédiája. Ha visszagondolunk valamire, utóbb talán jobban észrevesszük hibáinkat. Később, a kívülálló szemével nézve, ha nem siklunk át a kisebb dolgokon, egyszerűbben megértjük a sors bánatos játékát. A szemünk előtt lehet a világ legnagyobb kincse, akár egy egész hegynyi belőle, de ha elvakít valami, akkor elsétálunk az mellett, amit keresünk. Nem szabad a véletlenre alapozni, mert úgysem jön be. Igenis ki kell állni érzéseink mellett, és annak ellenére is kell próbálkozni, hogy nem látunk sok esélyt. Bizonyára nem az első ilyen próba lesz sikeres, sőt talán a tizedik, századik sem. De nem szabad feladni a reményt. Arra mindig szükség van. Nincs olyan helyzet, amiből ne lenne kiút. Ha az egyik pillanatban nem is látjuk a megoldást, akkor is ott van, csak keresni kell. Kis szerencse is kell, talán, de az egész csak idő kérdése. Keresni, keresni, és nem leülni, és várni a csodát. Így van ez a szerelemmel is. Ha nem is sejtjük, de akit bálványozunk, szeretünk, annak is vannak érzései, és lehet, hogy pont azonosak, mint a mieink. Nem mondom, hogy egy kudarc sem éri a szerelmet kereső szívet, de azok mindjárt el is felejtődnek az igaz érzések megtalálása után. És ha ennek ellenére is csendben várnánk a másikra, csak gondoljunk bele. Ha a remény el is oszlana, a szerelem attól még megmarad, és reménytelen szerelemnél nincs rosszabb. Tehát próba szerencse.

  "Próba szerencse. Azt hiszem, valamit ki kéne eszelnem, hogy hogyan közeledhetnék hozzá. Biztosan fognak sétálni. Elvégre ma délelőtt jöttek, és azóta még nem hagyták el a házat. Igen! Amikor kimennek, akkor én is elmegyek sétálni, és megpróbálok a közelükbe kerülni. Mint jó szomszéd… Meg mint hősszerelmes?… Nem árulnám el magam? Nem, ez mégsem jó. Nem lehet ezt a szülei előtt. Csak ketten, például a parton, amikor a Nap lebukik a Badacsony mögé."
  Tamásnak, habár sok ötlete volt, semelyiket sem merte kivitelezni. Félt a kudarctól, amiben már annyiszor volt része. Nem akart rosszat a lánynak sem. Ha lett volna olyan megoldás, hogy mindenki tudta nélkül megismerheti, mit gondol a német szépség, biztos azt választotta volna, de ennek híján maradt a találkozás, beszélgetés lehetősége. Elvégre nem ez lenne az első német család, akikkel jóba lettek. Volt, akikkel jókat beszélgettek, és ebben a közös nyelvtudás hiánya sem akadályozta őket túlságosan. Félmondatokban, kézjelekkel, és mutogatással, valamint végső esetben egy kis német szótárral diskuráltak. Most nem lehetett volna ezt? Ki tudja?
 Az este szomorúan érte el Tamást. A család nem indult még el. Kicsit bement a konyhába, hogy enyhítse testi szomját, ha lelki hiányát nem pótolhatja. Hirtelen csöngetek. Az egyre szürkébb, és csendesebb táj nyugalmát egy magas, éles csengőhang törte meg. A fiú azonnal felkapta a fejét, kezéből majdnem kifordult a pohár.
  "Ő? Lehetséges lenne?"
  Legszívesebben rohant, sőt repült volna az ajtó felé, hogy átölelje az ismeretlen angyalt. De lábai nem engedték. Szinte földbe gyökereztek a hirtelen feltörő érzések alatt, alig akartak elindulni. Így is éveknek tűnt az öt másodperc, amíg Tamás eljutott a terasz ajtajáig. Onnan már látni lehetett a kapuban állót. A fiú szíve egyre hevesebben vert, érzékei elhomályosultak, és minden erejével azon volt, hogy eljusson szerelméhez. Szinte szabályosan kirobbant a házból, és viharzott a barna kerítés mellett váró alak felé.
  "Ennyire vártál?! Szinte megijedtem tőled."
  A szavak pörölycsapásként érték a rohanó fiút. Mintha hirtelen hideg vízbe dobták volna, feleszmélt. Lendületét nehezen megfékezve állt le, és körbekémlelt. Homloka leizzadt a feszültség következtében, zihált, szíve hangosan vert.   "Nem nyitod ki az ajtót? Hahóóó!! Itt vagy? Mi van veled?"
  Tamás ránézett a kapunál állóra. Unokatestvére volt az. Esténként át szokott jönni, beszélgettek, néha tollasoztak, majd sétáltak egy nagyot a parton.
  "Bocs, kicsit késtem. Ma nekem kellett mosogatni vacsora után. Asszem már nem lesz időnk tollasozni. Megyünk sétálni? Persze ahhoz ki kell nyitnod az ajtót. És ahogy rád nézek, szerintem lesz mit mesélned út közben."
  "I… Igen… Mindjárt hozom a kulcsot, és mehetünk."
  Balázs, az unokatestvér nyugalmasan várt kint, majd, mikor már megjelent a kissé furán viselkedő fiú a kulccsal, bement a teraszra. Látta, hogy Tamásnak még át kell öltöznie, mert akármilyen meleg is van nap közben, este a vízparton kicsit hideg lenne pólóban és rövidnadrágban. Tehát Balázs bement, és beszédbe elegyedett a család többi tagjával.   Tamás a ház hátsó szobájában lakott, most is oda ment, és átöltözött. Kedvtelenül gondolt bele, hogy lehet, hogy már rég elmentek a németek, de ő éppen nem vette észre. Nem is tartotta már olyan fontosnak a sétát, amíg jobban bele nem gondolt.
 "Ha már elmentek, akkor viszont a parton találkozhatunk, és az még romantikusabb… És ilyenkor, esti szürkületben, amikor mindent kezd beborítani a fekete éj, talán észrevétlenül oda lehet osonni a család le-lemaradó lányához, és beszélni vele. És utána vagy újabb hatalmas csalódás jönne, vagy a boldogság…"
  Ebbe belegondolva megsiettette tempóját, hirtelen célt kapott a séta. Gyorsan átöltözött, és már ment is, mielőbb lent lehessen a parton, a sötétben angyali arc után kémlelve. Vidáman lépett ki a teraszra. Az ott levők addigra már belemelegedtek a beszélgetésbe, és látszott, hogy nem nagyon fognak elindulni negyed órán belül. Tamás már-már beletörődött, és leült egy székre. A beszélgetés fonalát nem követte, nem is figyelt rá. Szemei a szomszéd házat pásztázták.
  "Nem lehet, hogy nincsenek itthon. Valami azt sugallja, hogy még nem mentek el. De mi?"
  Jobban megnézte a sötétnek tűnő házat. Megpróbálta megtalálni azt a kis részt, ami nem illik a képbe.
  "Megvan! Mintha égne a villany a hátsó szobában. Nem nagyon látszik, de innen úgy tűnik. Igen, most már határozottan látom. És mintha most felkapcsoltak volna még egy villanyt is. És most a szemben levő szobában is. Nyílik az ajtó! Most mennek el! És a Balázs még beszélget! Így nem tudjuk őket utolérni. Még nem jöttek ki, csak az ajtó van nyitva. Mintha valaki leskelődne a függöny mögül. Nem, biztos nem, miért tenne bármelyikük ilyet? De most kijött a férfi az ajtón, mögötte a felesége. Nem jön más? Úgy látom, bent van még a két lány. Igen, most jön ki valaki. Fekete haj, tehát nem ő az. Hol van? Szerintem nem marad otthon… Szinte mennyei fény lengi körül, ahogy kilép az ajtón, és megremeg a levegő jelenlétét érzékelve. Nem néz ide. Biztos nem érdeklem. Pedig bizonyára észrevenne, ha akarna."
 A német lány összenézett testvérével. Szavak nélkül is értették egymást. Karina óvatosan a fényt árasztó szomszéd terasz felé sandított, majd alig láthatóan bólintott. Tamás nem vette észre ezt a kis mozdulatsort, mert már azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja valahogy indulásra ösztökélni unokatestvérét.
 "Nem kéne indulni, hogy meg tudjuk nézni az esti filmet? Nem szeretnék lemaradni az elejéről."
  "Akkor majd sétálhatunk kevesebbet."
  Tamás kétségbeesetten keresett valami jó érvet, de nem talált. Beletörődve leült, és még látta az elvonuló német család szőke hajú szépségének felé eresztett mosolyát.

  Karina nem bírt magával. Amióta észrevette testvérén a változást, hogy teljesen más, mint amilyen szokott lenni, folyamatosan kérdezgette, mi ütött belé. Fél órája be nem állt a szája.
 "Szóval, még mindig nem akarod elárulni? Legalább azt mondd meg, igazam volt-e abban, hogy fiú van a dologban. Nem válaszolsz? Akkor biztos igaz… Na jó, de ki az? Nem hinném, hogy otthoni lenne, mert akkor már a kocsiban láttam volna rajtad. Magyar? Igen. Tehát egy magyar fiú. Mondd már meg ki az! Kíváncsi vagyok. Helyes? Mi a neve? Hol láttad?…  Tényleg. Ma reggel jöttünk ide Magyarországra. Akkor még túl korán volt ahhoz, hogy bárkivel is megismerkedj. A házhoz érkezésünk óta nem mozdultunk ki. Vagyis a közelben lakik! Miért csak most, fél óra után jövök csak rá? Szomszéd? Hallgatásodból ítélve igen. De melyik? Nézzük csak sorra. Ha jól láttam, balra tőlünk nincsenek, kint is van a "House Frei" tábla. Jobbra egy fiatal párt láttam csak, de nem hinném, hogy az a férfi tetszik neked. Előttünk. Előttünk egy magyar család lakik. Mintha láttam volna ott egy fiút. Ő lenne? Na, beszélj már."
  Dina, ha lehet, még mélyebb hallgatásba kezdett, igazolva testvére előző mondatait. Nem tudott úrrá lenni magán, így akármennyire is próbálta takarni, arca egyre vörösebb lett. Karina egyből észrevette, hogy telibe talált.   "Úgy. És miért nem mondtad el nekem? Tudod, hogy nincs semmi titok köztünk. Most már úgyis tudom, beszélhetsz."   A szőke haj mintha felcsillant volna, majd a kék szemek fénylettek fel. A fiatal lányt nyugodtsággal töltötte el, hogy már nem csak a sajátja ez a szerelmi titok, és megpróbált mindent elmondani. Kis ajkait szóra nyitotta, szája szavakat formált. De valamiért nem tudott beszélni. Akarata ellenére nem tudta elmondani érzelmeit. Ezt testvére is észrevette, és nyugtatni próbálta.
  "Bárkivel előfordulhat ilyen. De akkor legalább bólogass. Tehát az a fiú az?"
  Csendes bólintás.
  "Beszéltetek már?"
  Szomorú fejrázás.
  "De ő látott téged, nem?"
  Boldog, sugárzó bólogatás.
  "Tehát ő is szeret?"
  Dina itt gondolkodóba esett. Nem volt nehéz felidéznie a pillanatot, amikor tekinteteik találkoztak. Először arra gondolt, és már helyeselt volna, de eszébe jutott, hogy sajnos nincs semmi bizonyítéka erre. És hirtelen világosság gyúlt az elme megoldásokat kereső részén. Hadarva kezdte el magyarázni tervét a fekete hajú lánynak, majd, látva az értetlen arckifejezést, rájött, hogy még mindig nem tud beszélni. Gyorsan előkeresett tollat és papírt, és elkezdte leírni, amit torka nem engedett kimondani. Karina először meglepődve nézte, végül átlátva a gondolatmenetet elmosolyodott.
  "Rendben. Segíteni fogok."
  A terv egyszerű volt. Első fázisában rábeszélték szüleiket, hogy menjenek le sétálni a partra, mert megérkezésük óta csak pakoltak. Ez a része még könnyen ment. Utána viszont jött a neheze. A megbeszéltek szerint Dinának meg kellett állnia, hogy ne nézzen kifele menet a szemben levő ház felé, és ne is mutasson ki semmiféle érdeklődést. Közben Karinának ponthogy óvatosan meg kellett figyelnie, mi történik, hogyan reagál a fiú. Persze ha éppen kint lesz, amikor elindulnak.   Feszülten várták indulásukat. Mindketten izgatottak voltak. Dina érthető okokból, Karina pedig drukkolt testvérének. Nagyon sok hibalehetőség volt ebben a mindössze pár percre kidolgozott kis tervben, de akkor is úgy gondolták, hogy veszteni semmit sem veszíthetnek. Az édesapjuk már kint volt, amikor anyjuk felszólt hozzájuk az emeletre.
 "Nem jöttök? Kint várunk titeket."
  A két lány huncut mosollyal összenézett. Lassan megindultak a lépcső felé. A kék szemek lángoltak, a szerelmes lélek nem bírt magával, ki-ki próbált törni az akaraterőből emelt gáton. Dina csak remélni tudta, hogy ki fog tartani, legalább addig, amíg ki nem mennek a ház látómezejéből.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 


 Lenyugvó Nap. Kicsiny felhőfoszlányok az éjjeli égen, el-eltakarva egy-egy csillagot. Sétáló emberek tucatjai a balatoni parton, jókedvűen sétálnak, beszélgetnek. Szerelmespár a kiégett lámpa alatt. Romantikus hely egy nyári éjszakán. Egy fiú. Már jó ideje vár. Kezében aranyos vörös rózsaszál. Minden este kint vár. Egy öreg néni az ablakából nézi, és halkan sóhajt, együttérzően. Másfél hete minden este az ablak előtt áll a néni. Este hét órától éjjel tízig. Először csak véletlenül figyelt fel a magányos alakra a parti fa tövében. Szinte csak az árnyéka látszott a lehajtott fejjel, szomorúan, beletörődően váró alaknak. Minden este új rózsaszál volt kezében, és a napok múlásával mintha a virágok is egyre szomorúbbak lettek volna. A néni másnap este is kinézett az ablakon, és ugyan ott látta a fiút. Az előző rózsa helyén új virított, de már nem mosolygott úgy, mint elődje. Napról napra, estéről estére ezt látta a néni. Sokan sétáltak arra minden este, de másnak nem tűnt fel a nyár vakító boldogságában a sötét lombok alatt álló bánat. Nem vették észre, amit nem akartak, mert nem illett a környezetükbe. Sokszor átnéztek rajta, néhányan talán észre sem vették, mibe botlottak meg, ha a lábára tapostak. Nem ment oda hozzá senki sem, hogy megkérdezze, mi történt. A néninek már ez volt a tizedik estéje, amit az ablakban töltött. Úgy gondolta, hogy ideje lenne már beszélni valakinek a fiúval. Szüksége van valakire, akivel megoszthatja bánatát. Akinek kiöntheti lelkét. Az órájára nézett. Fél tíz, a Nap épp most nyugodott le. Odament a szekrényhez, és átöltözött. Szebb napokhoz szokott tagjai ha nehezen is, de engedelmeskedtek a siettető jelzéseknek. "Nehogy pont most menjen el előbb." Végül felöltözött, és kiment az éjszakai, csípős időbe. Csendes szellő futott végig a part mentén. A magányos alak a fa tövében kicsit összébb húzta a felsőjének a cipzárját. Magában szomorkodott. A néni becsukta a kiskaput. Kis kotorászás után megtalálta zsebében a kulcsot, és pár próbálkozás után megtalálta a kulcslyukat a sötétben. Már háromnegyed tíz is elmúlt, amikor az alacsony, kissé görnyedt hátú, botjára támaszkodó néni odaért ahhoz a bizonyos partmenti fához. Kedves, öreg hang szólította meg Tamást.
  "Szia, fiam. Már több mint egy hete minden este itt szomorkodsz. Minden este néztelek. Nekem elmondhatod, mi nyomja szívedet."
  A fiú lassan a hang irányába fordította a fejét. Szemei szomorúságot árasztottak. Belenézett a néni szemébe, de még nem szólt semmit sem. Szemei megteltek könnyel, majd egy vékony folyadékcsíkban lefolytak arcán. Lesütötte szemét, és halkan szólt ki belőle a bánat.
  "Holnap reggel mennek."
  "Kik mennek holnap reggel?"
  "Nem tudom még azt se, mi a neve. Német, és csodaszép. Első látásra megbabonázott. Azóta sem feledtem el azt a pillanatot. Úgy éreztem, mintha ő is velem együtt érzett volna, mintha arra a pillanatra nem lett volna köztünk semmi, és hogy örökre szeretni fogjuk egymást. Azóta is néha még így érzem. A képzelet játéka. Ő pedig sokszor kint ül az erkélyen, velünk szemben, és néz. Szomorú szemekkel tekint felénk. Nem merek odamenni hozzá. Érzéseim, minden gondolatom azt mondja, sőt már parancsolja, hogy tegyem meg azt a pár métert, ami köztünk van. De valami mégis visszatart. És ha ránézek, mintha ugyan azt látnám rajta is… Minden este lejönnek sétálni, ide. Végigmennek a parton, csevegnek, nevetnek. Csak ő nem. Én itt állok akkor is, de a fa takar. Eltakarja bánatom könnyeit, mit közelében érzek."
  "Mentsvár a szerelem elől?"
  "Igen…"
  "Hallgass rám. Ne engedd, hogy elmenjen csak úgy. Beszélj vele! Nem szabad feladnod, mert ha most elszalasztod az alkalmat, következőre talán már észre sem veszed. Engedd szabadjára az érzelmeidet. Csak ennyit mondhatok. A többit már neked kell tudnod. Tíz napja látlak itt minden este. Már a természet is sír körülötted. Látod, kezd hullani a fa levele. Nyáron. Ha holnap reggel mennek, akkor nincs sok időd, de ha rám hallgatsz, pár perc is felérhet évekkel."
  A néni rámosolygott a fiúra, és lassan visszaindult. A kis kapuból mire visszanézett, a fiút már nem látta. Kinyitotta a kaput, és meglátta a kis teraszon az aranyos vörös rózsaszálat, mintha azt mondta volna: "Köszönöm."
"Nincs mit. Csak fogadd meg, amit mondtam." - Gondolta hozzá a néni, majd bement, a kicsi házikó melegébe.

  A Nap első sugarai álmosan hömpölyögtek végig a balatonparti városka utcáján. Az egyik emeletes ház előtt nagy volt a készülődés. Egy autóba pakoltak. Egy férfi, a felesége és két lányuk. Dina a szobában ült. Nem tudott aludni az éjszaka, kisírt szemei is sugallták ezt. Nővére pakolta el a bőröndjét, és nem kérdezett semmit. Tudta, hogy most nem szabad. A szőke haj kócosan simult a lágy vonásokra. Karina lépett be a szobába.
  "Jönnöd kell. Mindjárt indulunk. Mosakodj meg, ha még mindig nem akarod, hogy apáék megtudják. Én megyek."

 Tamás felébredt, és egy ideig a plafont bámulta. Az öreg néni szavaira gondolt. Tudta, hogy igaza van, de nem tudta szabadjára engedni érzéseit. Felöltözött, megmosakodott, és kiment a teraszra. A német autó a ház előtt állt, éppen bement a férfi újabb csomagokért. A fiú felvette cipőjét, felkapta a kiskapu kulcsát, és elindult, hogy kinyissa, és elkezdje a nehéz utat.

  Balázs nem tudta mire vélni unokatestvére viselkedését. Az utóbbi hétben nem lehetett vele annyira beszélni. "Persze, szerelmes. Megesik néha." Két hete este, séta közben mondott el neki mindent. Mintha egy álmot mesélt volna, úgy áradozott a lányról. Nem lehetett leállítani. Aznap este Balázs már látta, hogy vagy boldog időszak következik, vagy szomorú hetek. Igaza lett. Ő is mondta neki párszor, hogy menjen oda, próba szerencse, satöbbi. Nem tudta meggyőzni, és a végére már felmondott a próbálkozással. Reggel volt, inkább hajnal. Felébredt, szokásával ellentétben, mert mindig legalább tízig aludt. Nem értette, mi miatt érdekes az a nap, de érezte, ha nem is neki, de valakinek biztosan.

  A néni az aranyos rózsaszálat nézte. Mióta bevitte, a kis növény mintha jelezte volna a fiú gondolatait. Este, amikor bevitte, lángolt a színe, mint az égő szív. Reggelre megfontolt pirosba váltott, és most éppen habozó vörös volt. És akkor újra megjelent az elszántság lángja. Reggel, a Nap épphogy felkelt még.

  A kiskapu nyitva volt. Tamás visszafordult, és bezárta. Eltette a kulcsot. Megindult úticélja felé. Benyúlt zsebébe, hogy megnézze, minden nála van-e.
  "Szatyor megvan, pénz itt van."
  Még rápillantott a szemben lévő házra, amely éppen csendbe burkolózott, és elindult a part felé. Nehezen lépdelt, minden méterért küzdenie kellett, de csak így tudta elviselni az elválás gondolatát.
  "A legjobb az lesz, ha nem is leszek ott, amikor elmennek. Így talán könnyebb lesz. Megint egy csípős reggel. Illik a hangulatomhoz."
  Lement, megvette az újságot a bódénál. A kis boltban reggelit vásárolt, majd lement a partra. Nem mert elmenni a néni háza előtt. Szomorúan baktatott céltalanul, kezében szatyorral és aznapi újsággal. Ránézett az órájára.
  "Most már minden bizonnyal elmentek abból ítélve, hogy álltak a pakolással, amikor eljöttem."
  Elindult visszafelé. Csendben lépdelt, tisztelegve az elszalasztott szerelem előtt. Lehajtott fejjel ment, amikor befordult a sarkon, akkor sem nézett még föl. Még pár ház volt vissza, mikor ismerős hangokat hallott. A fekete hajú német lány hangját.
  "Dina! Bitte komm!"
  Az újság és a reggelire vett kakaó és kifli egyszerre ért földet tompa puffanással. A ház ajtajában megjelent az angyal, akit szólítottak. Tamás szíve hatalmasat dobbant, mikor meglátta a kék szempárt. Mindent kizárt gondolataiból, szeme előtt csak a szőke szépség lebegett. Lassú léptekkel, de magabiztosan elindult.

  Dina nem látott és nem hallott. Az érzései után ment. Futott, szaladt volna, de nem tudott. Csak sétált, majdnem botladozott a pillanat részegségében. Arca már sugárzott, szemei könnyekben úsztak. Most a boldogságtól.

  A két lélek, fiú és lány, közeledett. Két hét felhalmozott érzelmei cikáztak közöttük, sokéves magány kereste ellenszerét. Végül ott álltak, egymás előtt. Pár halk szó hallatszott, ki-ki a maga nyelvén idézte fel az örök szavakat.   "Ich liebe dich…"
  "Szeretlek…"
  Nem kellett érteni, mit mond a másik, szemeik már elmondtak egymásnak mindent. A szerelemre szomjas ajkak közeledtek egymáshoz, végül a két hét megkoronázásaként összetapadtak. Először, és utoljára. Nincsen szó, amivel le lehetne írni azt, amit éreztek. Egyszerre volt jelen minden, ami jó, és ezt semmi sem vehette el. Tamás és Dina hosszan kóstolták egymás édes csókját, ölelkezve álltak az út közepén. A két család, magyar és német egyaránt meghatódva nézte őket. A sarkon görnyedt, öreg néni tűnt fel. Ránézett a párra, és könnyek szöktek a szemébe. A fiú és a lány közben nem gondoltak a külvilágra, egymással beszéltek a szerelem halhatatlan nyelvén. Nem szakította őket senki se félbe. Hosszan álltak még ott, szabadjára engedve érzelmeiket, kihasználták a nekik adatott rövid perceket. Még egymásra néztek, mélyen a másik szemébe, de tudták, Dinának mennie kell. Ők nem maradhatnak együtt.

  Az autó elhajtott. Nem maradt utána más, csak a felkavart por és az emlékek. Egy örök szerelem emlékei. Tamás még hosszan állt az út mellett, és érzett valamit, amit azóta sem tudott megszokni. Nem érzett fájdalmat, csak végtelen űrt. Az elszalasztott hetek, napok szomorúan szóltak vissza, ha feltette magában a kérdést. "Miért?" Miért csak ennyi időt kaptak? Pár perc… Egy élet… Magány… A társ helyén tátongó űr… Szomorúság… Bánat… A nyár örök emléke…

 
Üzenőfal
Üdvözöllek kedves Vándor!!!Kérlek hagyj nyomot magad után, ha itt jársz, írj a vendégkönyvbe vagy a chat-be!!! Jó olvasgatást!!! :) Köszönöm mindenkinek!!! :) Puszi: Starflower
 
ÍRJ A VENDÉGKÖNYVBE!!!
 
A Halál mindenhova követ,előle elbújni nem lehet...
 
Look into my eyes!!!
 
Mess with the best, Die like the rest!!!
 
Embernek lenni súlyos betegség.És gyógyíthatatlan is.
 
Minden óra sebet ejt rajtad.Az utolsó végez veled.
 
Chat
Jó csevegést!!! :P
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Itt voltatok...
Indulás: 2005-06-01
 
ZENE
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre