Arakhel kihúzta éjfekete pallosát a felnyársalt testből. Fújt egyet, jeges lehelet párállott a levegőben. Körültekintett, végignézett a megcsonkított testeken. Nem látva több támadót, levette árnyacélból kovácsolt sisakját. Éjszakánál sötétebb haja vadul lobogott a viharos szélben. A sötét alak szájához emelte irgalmatlan pengéjét, és végignyalta éle mellett a rátapadt vért. A kegyetlen szemek természetfelettien felfénylettek.
 Mennydörgés robaja hasított a halálontúli csendbe. Vakító villámok sértették fel a véres földet, elszenesedett végtagokat hagyva a kiégett területen. Fél percig tombolt a villámzápor, kikerülve a közepén álló, átkozott pallosát ég felé tartó démont.
  "Sötétség Ura!
   Táplálja hatalmad eme férgek nyomorult lelkének ereje!
   Csillapítsa éhséged az emberek gyenge teste!
   Fokozza vérszomjad vörös vérük tengere!
   Te legyél a legnagyobb, az Egyetlen, az Utolsó,
   Eljöveteled jelezze a hatszázhatvanhat koporsó!"
 Arakhel ura elfogadta az áldozatot. Mire elhaltak a fények, a hamuvá porladt földön egy pentaculum izzott. A démon mosolyra húzta száját. Érezte, közeledik az idő, mikor a Sötétség oldalán ostromolhatja az Égi Várost. A végső összecsapás. Már csak három fehér lélek hiányzott az idéző szertartáshoz. És mind a három közel van. Semmit sem sejtenek, még nem érzik a közeledő fekete fellegek erejét. Pár nap múlva már vége lesz nyugodalmas életüknek…
  Gazdája apró kézjelére megjelent roppant hátasa, Varuk. Varuk egyike volt a legnagyobb pokolkutyáknak, akiket még a Sötét Úr tenyésztett ki letaszíttatása előtt. Árnyacél harci páncélban, fekete ében nyereggel, vörösen izzó szemekkel nemhiába volt tekintélye még a Káosz Földjén is. Csak egyetlen lény létezett a világon, akinek engedelmeskedett mindenben. Most is a szellemnyelven érkező utasításokra figyelt. Leült, hátára engedte a három és fél méter magas teremtményt, majd megkezdte fáradhatatlan ügetését Weliogh felé.

 Welioghban nagy volt a készülődés. Inasok jöttek-mentek, csuklyás, köpönyeges alakok tűntek fel. Minden évben hatalmas érdeklődés mutatkozott a Birodalmi Mágusképző által rendezett verseny iránt. Ez nem egy mindennapi kis megmérettetés volt, hanem az első helyezett megkezdhette tanulmányait a legjobb élő varázslók keze alatt. Évről-évre több száz, messze földön híres kalandozó, pap, sőt néhány kontár is jelentkezett.
  Ta'Hal pár napja érkezett a városba. Nem hozott magával semmi fontosat botján kívül, amit még megboldogult tanítómestere hagyott rá. A varázslót nem ismerték meg, pedig mindenki hallott már róla. Mindig is szeretett az események hátterében maradni. Most sem akarta megmutatni hatalmát, tehát az erejükkel kérkedőkkel ellentétben ő nem hatalmas csinnadattrával megnyitott mágikus átjárón jött. Egyszerűen begyalogolt a városba, mint egy megfáradt vándor. A kapun beérve kicsit leállt, körbenézett. Magas volt, még elf szemmel nézve is, így sokan rá szegezték tekintetüket. "Mindegy." - gondolta. "Pár nap, és még többet tanulhatok." Felidézte, merre van a város legmegfelelőbb kocsmája. Nem a legjobbat kereste, hanem ahol meg lehetett szállni feltűnés nélkül.
  A nevezés a versenyre névtelenül történik, csak be kell állni a hatalmas körbe, amit a vár melletti tisztáson állítanak fel, és máris, függetlenül a rangtól, tudástól, egyenlő felekként kezelnek minden indulót. A gyengébbek már az első csoportos "bemelegítőn" kiesnek. A többi utána páronként küzd meg egymással. A végére már csak a legjobb tucat marad, akik az Arénában küzdenek meg egymással, egyszerre. Mindenki mindenki ellen. Ez a legnagyobb kihívás, amivel bárki szembenézhet. Tizenkettő, a természet erőit megzabolázni képes, sokszor a sikerért ölni tudó lény feszül egymásnak, minden erejüket kihasználva. De a tét arra késztette a tanulni vágyókat, hogy szembenézzenek akár a halállal is. A Birodalom Mágusai szabályozták a határokon belül az időjárást, hogy megfelelően nőjön a búza, kellemes idő legyen, és a király külön kérésére néha hóval fedték be az összes tartományt. Ők látták el a királyság mágikus védelmét, és a védő, vagy támadó seregek elmaradhatatlan támogatói voltak. Ahol beavatkoztak a csatába, ott a végkimenetel perceken belül eldőlt. Mindig a Birodalom javára. Legalábbis a pórnép csak arról tudott…

 Ta'Hal már a "Kövér Kalóz" fogadó egyik asztalánál ült, és a vacsoráját ette. Ebben az épületben nem tűnt fel senkinek. Különcök közt átlagos a furcsa. Számos faj különböző tagjai szálltak meg itt, éppen ezért. Az elf már végzett az étellel, kényelmesen elhelyezkedett a székében, és hallgatta a mellette levő asztalnál folyó társalgást.
 - Hallottad? Állítólag a Remete is itt lesz a viadalon.
 - A Remete?! Itt, Welioghban? Miért szeretne a Nagyok oldalán tanulni, amikor éppen ő segítette ki őket már nemegyszer? Állítólag megmentette az udvari Főmágus életét, amikor goblin hordák ejtették fogságba.
 - Nem, ne higgyél minden szóbeszédnek. A Főmágusnál nem lehet nagyobb hatalma. Hallottam, hogy tegnap nem is a Hercegi Légió rombolta le a megvadult mocsárlények településeit, hanem ő. A Légió már csak a romokhoz ért oda.
  A társalgást a szomszéd asztaltól átszóló magas, hegyes fülű idegen szakította félbe.
 - Ki mondta, hogy nem a Légió tette a földdel egyenlővé tegnap a falut?
 - Mindenki tudja már a város keleti részén. Ott lakik a herceg fegyverhordozója.
 - És nem hallottál mást a faluban történtekről?
 - Nem, idegen, de ha hallottam volna, sem osztanám meg egy magad fajtával.
  Ta'Hal szó nélkül felállt, pár ezüstöt dobott a csaposnak, majd sietve elhagyta a sörtől bűzlő házat. A beszélgetés tovább folytatódott.
 - Látjátok, megijedt tőlem. Nem csoda. Én még a Remetével is elbánnék, csakhát nem bántok olyat, aki jót cselekszik az embereknek…
 - Mindig is nagy volt a szád. De hogy is volt a Remetével? Tegnap lerombolta a falut, holnap meg ki akar állni a próbán?
 - Miért ne? Neki ez meg sem kottyanhat. De asszem már hazamegyek, pihenten szeretném nézni a holnapi versenyt. Tudjátok mit? Most fizetek mindent. Mindjárt, csak a pénzes zacs… Hol van?! Valaki elrabolta a pénzemet! Tolvaj! Ki lehetett az?
  Aki figyelmes volt, az is csak egy árnyat látott az ajtón kisurranni.

 A klánfőnök elégedetten terült el székében. Mindig is a verseny pár napján szerezték meg az egész évi betevő több, mint felét a helyi tolvajcéh emberei. Még a varázslóktól is lehet ilyenkor értékes tárgyakat elemelni a forgatagban. Most éppen az esti zsákmány-ellenőrzést tartották. Az írnok papírra jegyezte a holmikat.
 - Akkor az összesen ötszáztizenhét arany, nyolc gyűrű - ebből kettő bizonyára mágikus -, hat selyem kesztyű, öt karkötő, hat hordó bor,…
 - Bor?! Ki lopott bort?
 - Árnyék. Elkötött egy kocsit.
 - Haláli az a fiú! Kilopná a lovat még a király alól is! De folytasd!
 - Tehát hat hordó bor, vele egy szekér, és két igás ló. Négy drágakőből készült amulett, emellett egy tucat nyaklánc. Eddig ennyi, de Árnyék még visszament, azt mondta, látott valakit, akitől mindenképpen szeretne egy kis "szuvenírt".
 - Kedvelem a fiút. Nem titkolt szándékom, hogy halálom után neki adjam át helyemet. Már most is ügyesebb bárkinél közülünk. Nem tudom, hogy csinálja, de tehetséges. Még senki sem fülelte le. De most már menj, nézd meg, jobban van-e az emberünk, aki a mocsárlények falujából menekült ide. Jó lenne, ha minél előbb el tudná mesélni, mi is történt valójában. Még Ragya sem tudott meg semmit az esetről, pedig számos boszorkány praktikájával próbálkozott.
 - Igen, uram.

  Éjszaka történtek meg a verseny előkészületei. Ilyenkor érkezett meg a Tanács Tornyából a versenyt levezénylő mágus, és reggelre felállította a "bemelegítő" pályát. A városbeli kis suhancoknak mindig is élmény volt ezt nézniük. Nem tiltotta senki sem a nézelődést, mert a Birodalom legalább kimutathatta rettenthetetlen varázslóinak felülmúlhatatlan erejét. Nem tartott sokáig az előkészület, pár szó elmormolása után már megjelent a semmiből a nézőknek odavarázsolt lelátó. Újabb kántálás, és kézjelek után materializálódott a fa deszkákon nyugvó, majdnem száz méter átmérőjű pálya. A most ideküldött mágus - aki különben először szervezett Viadalt - még szépítgette is a tájat. Szavai nyomán fényes gömb jelent meg a tisztás felett, nappali fénnyel látva el a környéket. A környező fák hirtelen virágba borultak, hogy még szebbek legyen a holnapi napon. A bámészkodók tátott szájjal figyelték a környezet átalakulását, és magukban megnyugodtak, hogy ilyen varázstudók mellett biztonságban van a Birodalom.

 Köpenyes alak suhant magabiztosan a sötét sikátorok, elhagyatott utcák rejtekén. Tudta, valaki követi. Hirtelen megállt, hátranyúlt, és keze mintha a levegőt fogta volna meg. Hirtelen megrezzent a homály, és egy tizenötévkörüli fiú vált láthatóvá az elf fogságában
 - Miért követtél?
 - Láthatatlanul, minden nesz nélkül lopódzom az úr után, aki mellesleg az első, aki egyáltalán észlelt. Kijátszott! Végig tudta, hogy itt vagyok! Honnan? És akkor már…
 - Elég a kérdésekből. Miért követtél? Ritka a mágiát ismerő tizenéves tolvaj. Mit akarsz tőlem?
 - A Kövér Kalózban láttalak, idegen. Nem tudom, miért, de valahogy láthatatlan erő vonzott feléd. De hogy láttál?
 - Nem mindegy? Nem csak te ismerheted, hogyan hajtsad hatalmad alá a környező világ elemeit. Hogy hívnak?
 - Eddig Árnyék volt a nevem, de most, hogy elkaptál,…
 - Nem mondom el senkinek. Csak egy szívességet kérek tőled. Én tudok rólad olyat, amit te még nem. De most ígérdd meg nekem, hogy kideríted, a te dolgod hogyan, hogy mi történt a mocsárlények falujában. A klánfőnököd biztos többet tud. Most menj vissza, és két óra múlva itt találkozunk. Addigra tudj meg mindent, amit lehet. Különben nincs több Árnyék…
 - J,…Jó…
 - Két óra. Különben…
  Elengedte a fiú kezét. Annak nem kellett több, már inalt is vissza a rejtekhelyre, minél messzebb a kísérteties idegentől.

 A tolvajklán rejtekhelyén nagy volt a zsivaj, amikor Árnyék odaért. Megrakott utazóládák várták, hogy szekérre rakják őket, siető léptekkel haladt mindenki.
 "Itt meg mi történt?" A fiú nem bírta megérteni a káoszt. Csak érzett valamit. De most nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Éppen a klánfőnök jött vele szemben, kezében telepakolt bőröndökkel.
 - Pakolj, fiú! Elmegyünk. Messze.
 - De, miért? Mi történt hirtelen?
 - Ne is akard tudni! Kicsi vagy te még ahhoz. Elég annyi, hogy tényleg nem a Légió verte szét a mocsárvárat. Más. És most erre tart… Siess, reggelig minél messzebb kell jutnunk.
 Árnyéknak megfagyott ereiben a vér. Olyat látott a férfi szemében, akit apjaként tisztelt, amit még soha. Félelmet és rettegést.

  Ta'Hal egykedvűen ült a sikátorban, a természet fájdalmas rezgéseit próbálta megérteni, sikertelenül. Akkor lépésekre lett figyelmes. "Visszajött. Kicsit késett, de eljött." - Gondolta. De mikor meglátta, már azt is tudta, hosszú lesz még az éjszaka hátralévő része. A fáklya fényébe beérő fiú rettegő szemekkel, halálsápadt arccal meredt maga elé.
 - Megtudtam az igazságot.
 - Mond! Mindent, amit tudsz!
 - A Légió már nem látta, de volt a klánból egy tolvaj, aki éppen a mocsárlényekhez ment. Volna. Csak ő élte túl. Nem hiszem el!
  Könnyek szöktek a barna szemekbe, Árnyék kicsit szipogott, majd folytatta mondanivalóját.
 - Sietnünk kell! Hajnal után fog ideérkezni!
 - Mi jön ide? A szörny?
 - Igen. Valami démon. Issac látta, amint minden karcolás nélkül pusztította el a falut, a nyílvesszők lepattantak róla, és a várfalat egy ökölcsapásával zúzta be. Issac azt is látta, amint szavaira lángba borult minden, pillanatok alatt megtizedelve a rohamozó lényeket. Utána egyikükkel, aki valahogy mindennek ellenállt, rövid párharcot folytatott. Majd,… Majd…
  Újra kibuggyantak a fiú könnyei. Látszott, hogy alig bírja leküzdeni sírógörcsét.
 - Majd egy szavára egy fekete kőoltár jelent meg, és legyőzött, még élő ellenfelét ráfektette, és kitépte a szívét! Könyörtelenül feláldozta egy istenségnek! És ez most erre jön! Mind meg fogunk halni! Nincs esélyünk! Még a klán is elindult. Elhagyják a pusztulásra ítélt várost. Én sem tudom, miért jöttem vissza hozzád.
 - Nyugodj meg, fiam. Itt van a Birodalom egyik nagytudású mágusa. Ő majd megfékezi ezt a démont, amit mondtál.
 - Nem tudja, nem érted? Ha a Birodalom mágusai tudták volna, már lerombolták volna a Mocsárvárost. De eddig nem tették. Mert nem tudták. És ez meg karcolás nélkül kiirtott ott mindenkit!
 - Holnap reggel kezdődik a Viadal. Itt van félezer varázstudó a városban. Ha ennyien összefognak, bármire képesek.
 - De én félek. Mintha értem jönne a démon. Érzem.
 - Igen. Igazad van. Nem titkolom tovább. Értünk jön. Kettőnkért.
  Árnyék még a sírást is abbahagyta egy kis időre, úgy meglepődött.
 - Mi?! Te tudtál róla?! Miért nem mondtad?
 - Azt hittem, van még egy kis időm, hogy tanítsalak, bár csak délelőtt ismertelek fel. Mindenesetre biztonságosabb, ha együtt vagyunk.
 - De miért mi?
 - Ez hosszú történet. A világ teremtése, az első próbálkozás után a Sötétség Ura leigázta a még gyenge lábon álló új isteneket. Káosz uralkodott több évszázadig. De utána az Égi Város seregei lerombolták palotáját, és Azurel, az akkori főisten megküzdött vele. A csatát elveszette, de utolsó leheletéig harcolt, igencsak legyöngítve ellenfelét. Papjai, istenük halála után megmaradt energiáikat felhasználva a létezés egy kietlen síkjára száműzték a Gonoszt. A varázslatot viszont fenn kellett tartaniuk évezredekig, ezért úgy döntöttek, hogy a legnagyobb mágusok lelkeihez csatolják a kapu zárját. Hatszázhatvanhat nagytudású bölcs lelke tartotta a béklyót. Mint tudod, a lélek nem hal meg, csak új testbe költözik, de a mágikus erejét örökli. Következő életében csak fel kell idézni a formulákat. Ily módon a mágusok lelkei saját erejükből tartották fenn a lakatot a síkkapun. Így születtek a fehér lelkek. Mi. Te is egykoron egy nagy varázsló voltál, több ezer éve. Azért is vagy olyan ügyes a mágia alkalmazásában, azért nem kellett tanulnod, csak úgy jött magától. Tavaly előtt a Sötétség Ura valahogy üzenetet tudott küldeni a világunkra, és megtalálta Arakhelt. A démonok legsötétebbjét, aki hatalomvágyából azt tűzte ki céljául, hogy visszahozza ide a száműzöttet. Ehhez a fehér lelkeket kell feláldoznia urának. Mindet. És már csak kettő van hátra.
  A fiú nem tudta, de inkább nem akarta felfogni, amit hallott. Tátott szájjal nézte az elfet, szólni sem tudott. Ta'Hal tovább beszélt.
 - A klánfőnök tévedett. A démon nem reggel jön. Már itt van, közel. Talán fél óránk van. Addigra fel kéne kelteni mindenkit, aki fegyverbe fogható. Csak együttes erővel tudjuk legyőzni. Most szétválunk. Fontos feladatot kapsz. Menj, és harangozd fel a várost! Mindenki tudja meg, mi készül. Készüljenek csatára. Arakhel nem biztos, hogy egyedül jön. Rafináltabb annál. Én a birodalmi mágust keresem meg, és segítséget kérek. Talán ideérhet az összecsapásra a Tanács egy része. Az jelentősen növelné az esélyeinket. Indulj! Siess, de ne használd a varázserőd! A démon ellen mindenre szükségünk lesz!
  Árnyék rohanva eltűnt egy sarkon. Érezte, feladatát jól kell elvégeznie.

 Közben valahol egy elmék között létrejött szálon beszélgetés zajlott.
  " - Beleegyeztetek?
  - Igen. Veled tartunk. Fél órán belül megérkezünk
  - Akkor azt hiszem, megyek és elvégzem az előkészületeket.
  - Rendben. Remélem meglepetést fogunk okozni."

  A Birodalom nagyrabecsült mágusa a város legmagasabb tornyában szállt meg. Ta'Hal a csarnokban volt, már szólt a szolgáknak, hogy hívják ide a varázslót. Érzett valami megmagyarázhatatlan szorongást. Valami nem stimmelt. Hamarosan megérkezett a fiatal ember, felöltözve.
 - Mit kívánsz, hogy ilyen korai órán zavarsz?
 - Meglátod, nem hiába jöttem. Szörnyű veszély fenyegeti a várost. Arakhel erre tart.
 - Arakhel? Nem hallottam még ezt a nevet.
 - Ne játszd meg magad! Én egyike vagyok azon keveseknek, akik tudják az igazságot. Tizenöt éve bukkant fel a Birodalomban ez a démon. Először nem tulajdonítottatok neki nagy figyelmet, de miután számos falut lerombolt - kedvtelésből -, akkor már kiküldtétek az első és egyetlen Magíciát. A varázslókból álló sereget.
 - Nincs is ilyen sereg a Birodalomban.
 - Már nincsen. Tizenöt éve mindenki elpusztult, aki benne volt.
 - Nem tudom, ki mondott neked ilyen dolgokat, de a Birodalom varázslóit még senki fia sem győzte le.
 - A démonok nem születnek. Vagyis nem fiai valakinek. Ügyesen forgatod úgy a szavakat, hogy ne hazudjál. De mint mondtam, mindent tudok. Támogatás kell.
 - A Remete sem lenne elég, hogy legyőzze a démont.
 - Nem biztos… De a Tanács segítségével örökre el lehetne pusztítani Arakhelt. Ezért jöttem. Megkérlek, hogy szólj nekik, mihamarabb jöjjenek, és segítsenek.
 - Látom, nem titkolhatom tovább. Mi is tudunk a démon fenyegetéséről. És nem nézzük tétlenül. A Tanács többi tagja, velem együtt, mind segíteni fog a harcban. A többiek is úton vannak már, mind a tizenegyen.
  Az elf elégedetten elmosolyodott.
 - Ez igazán jó hír. De most megyek, felkeltem a Viadalra ideérkezett varázstudókat. Azért rájuk is szükség lesz.
 - Sok szerencsét! Istened legyen veled ma reggel!
  Ta'Hal már indult is a tisztás felé. Ilyenkorra már a nevezők több mint fele ott szokott lenni, hogy ne szalassza el a kezdést.

  Árnyék rohant. "Csak egy toronyba, legfeljebb kettőbe tudok felmenni ennyi idő alatt. Olyat kéne választani, amit a legtöbben hallanak. Az Öregtorony! Majdnem az egész város hallja a hangját, és tényleg csak baj esetén használják. Oda kell mennem! Csakhogy éjjel-nappal őrzik. Biztos nem engednek be." Felnézett az égre. Még mindig elég sötét volt, de már kezdett kissé világosodni. A napkelte vérvörös lesz. De nem csak az égen.
  A fiú közben rákanyarodott az Öregtorony utcájára, és hirtelen lelassított, sétáló sebességet erőltetett magára, hogy ne keltsen feltűnést. Először elsétált a bejárat előtt.
  "Négy őr. Kettő a toronyban, kettő lent. Bent is lehet pár. Nem lesz könnyű, főleg, ha nem használom a varázserőmet."
  Megfordult, visszafele indult a bejárathoz. Út közben felvett pár kavicsot a földről. Mikor már elég közel volt, elhajította az első kis követ. Pontosan fejbe találta az őrt. Nem okozott kárt, de a figyelmet felhívta magára. Az elsőt újabb gyors dobások követték, felváltva mindkét őrre. A második után már mindkét marcona izomember őt nézte, majd a következő dobások után lassan megindultak. Újabb találatok, és a két őr kijött a sodrából. Szinte rárontottak a fiúra, aki zavarta őket. Árnyék az utolsó pillanatban elfutott, befordult egy sarkon. Az őrök utána. Pár perc kergetőzés után hirtelen végleg eltűnt a fiú a kereső szemek elől. A két őr kicsit megnyugodva visszatért őrposztjára.
  "Ezeket kijátszottam" - Gondolta Árnyék, ahogy felfele lépdelt az Öregtorony lépcsőin. "De sokat futottam, kevés idő van vissza. Sietni kéne." A fenti őrök mellett gyerekjáték volt elosonni, az álmos emberek nem vették észre. Gondosan bereteszelte az ajtót, majd felmászott a harangtoronyba. Abból a magasságból mérföldekre el lehetett látni. Körbekémlelt.
  "Szerencsére még nem látni. Remélem mindenki ébren lesz, mire ideér."
  Teljes erejéből meglódította a harang kötelét, de az engedett, és a kezében maradt. Villámként sújtotta a felismerés.
  "Valaki elvágta! A démon nincs egyedül! De most a harang a legfontosabb. Mágiát kell használnom, másképp nem megy."
  Megfeszítette elméjét. A több mázsás harangot láthatatlan erő taszította félre, újra és újra. A városban hamarosan mindenhol felgyúltak a fények. Árnyék folyamatosan harangozott. Tudta, hogy az emberek többsége egyből fegyvert ragad a harang hallatára. Már csengett a füle, de folytatta. A harangozásban nem hallotta, amint egy tűzlabda felszakította az alsó ajtót…

  A tisztáson már több százan várták a reggelt, hogy végre megküzdhessenek a tanulás jogáért. Nem tulajdonítottak nagy jelentősséget az elf érkezésének, de amikor az újonnan érkezett egy kisebb dombra állt, minden figyelem rá terelődött.
 - Üdvözlök mindenkit. Hogy én ki vagyok, az nem fontos. Mondandóm van valamiről, ami mindannyiunk életére hatással lesz. Kérem mindenki figyelmét, mert nincs sok időnk, talán csak percek. Egy démon tart a város felé.
  A tömegen halk morajlás futott végig.
 - A neve nem fontos, nem hiszem, hogy ismeritek. De annyit mondhatok, hogy ez a bestia rombolta le nemrég a Mocsárvárat. Egyedül. Most lehet, hogy társai is lesznek, és ezért jöttem ide. Segítség kell. A Birodalmi Varázslók Tanácsa is biztosított együttműködéséről, de minél több varázstudó kell, hogy megállítsunk egy ilyen pokoli szörnyeteget. Nem hazudok, az összecsapásban sokunk meg fognak halni, de nincs más lehetőség. Aki el akar menni, az számoljon azzal, hogy bármelyik pillanatban megérke...
 Harangzúgás hallatszott a városból, vészesen kongott, jelezve a közeledő veszélyt.
 - A társam most figyelmezteti a város lakóit. Remélem ők is fegyvert ragadnak és segítenek. Mindenkire szükség lesz. Ha itt most veszítünk, a démon folytatja pusztító utját, és csatlakoznak hozzá sötétlelkű társai. Most lesz az utolsó esélyünk, hogy legyőzzük. Aki segít, maradjon, aki nem, az menjen. Bármelyik pillanatban itt lehet Arak…
 Hirtelen hatalmas robbanás hallatszott, és aki a város felé nézett, a főkapunak már csak a maradványait láthatta a füstön keresztül. Kicsit utána megjelent egy félelmetes hátason lovagló, teljesen fekete harci vértbe öltözött harcos. Ha nem robbantotta volna fel a kaput, a démon be sem fért volna a "kis" nyíláson méretével.
 - Itt van.
  Nem hallották az elf szavait, de már mindenki tudta, vagy harcol, és van esélye a győzelemre, vagy esély nélkül hal meg. Arakhel észrevette a varázslók kis seregét, és feléjük indult.

 - Ki vagy te?
 - Ne félj, Árnyék! Én a Tanács tagja vagyok. Ezért jöttem ide fel hozzád.
 - Akkor miért kellett berobbantani az ajtót?
 - Nem tudtam volna másképp feljönni, és értesíteni téged arról, amit a harangozástól nem hallhattál. Betört a démon. Itt van.
 - Akkor menjük segíteni a többieknek!
  A fiú szinte rohant volna, de ösztönei súgták neki, hogy ugorjon el az ajtótól. Izmai megfeszültek, és macskaügyességgel rugaszkodott félre. A neki szánt energialövedék szétroncsolta a lépcsőfeljárót.
 - Ejnye, fiam. Nem adod ilyen könnyen fel? Nincs esélyed. Több mint hat éve vagyok a Tanácsban. Nem foghatsz ki rajtam.
 - De, a Tanács nem segít a csatában?
  Árnyék nem értette a helyzetet, hogy miért támadta hátba a mágus.
 - De segít. Pontosan. De nem a ti oldalatokon. Ezt hamarosan a kis barátod is megtudja, ha még egyáltalán él… De én sajnos nem vehetek részt a csőcselék leverésében. Fontosabb feladatot kaptam. Téged.
 Szemei felizzottak, és nézésére ráomlott a torony egy gerendája a fiúra. Az esélytelen helyzetben megkezdődött az életösztön hosszú útja. Nem volt sok ideje. Az öreg, többezer éves lélek jelezte a fiatal testnek, hogy készen áll átadni minden tudását. Az ifjúi elme mérhetetlenül rövid idő alatt végigjárta a megismerés hosszú útját. Megértette a természet és a mágia szálainak apró kapcsolatait, a lélek hosszú élete alatt megszerzett tudását, a varázsigékkel együtt. A gerenda váratlanul megállt a levegőben, és éles kanyarral a mágust vette célba, de az egy gyors mozdulatával semmivé foszlatta az élettelen anyagot.
 - Ügyes volt. Látom, kezdesz emlékezni, fehér lélek. Csak nincs elég tapasztalatod, hogy megfelelően szabályozd a benned lappangó erőt.
  A varázsló kántálásba kezdett, és a nap első sugarait sötét fellegek nyomták el. Pillanatok alatt rátelepedett a városra, majd elkezdte szórni villámait. A fiúra egyszerre három is lesújtott, hatalmas szikrákat keltve, és köveket döntve le az Öregtoronyról. Még el sem tűnt az első villámok okozta füst, követte őket a többi. Tucatnyi mennykő mart az épületbe, romhalmazt hagyva maga mögött. Fél perc múlva elhaltak a támadások. A por és hamu leszállta után láthatóvá vált az egyenesen álló alak. Körülötte energiapajzs fénylett. Árnyék belenézett ellenfele szemébe, majd tenyereivel lángoló tűzgömböt formált és útjára engedte. A tűzgolyó pillanatokkal később sisteregve lobbant ki, találkozva a varázsló vízből formált falával. A két ember mélyen egymás szemébe nézett. Jól lehetett hallani a lenti csatazajt. A fiú várta a következő támadást. Hirtelen láthatatlan marok kapta el, és nem engedte mozdulni. A mágus pár szót mormolt, és felröppent a levegőbe. A következő pillanatban megremegett a torony, és hatalmas robajjal összedőlt.

 Ta'Hal nem tétovázott. Meg kellett állítania a pokolkutyát, ami teljes sebességgel robogott felé. Koncentrált, botját a pokolfajzat felé emelte, és elmormolta a megfelelő szavakat. Hallotta, maga mögött a csatazajt, gondolta, megérkeztek a démon segítői. Hátra még nem nézhetett, amíg nem nyert időt a szörnyeteg megfékezésével. A rohanó bestia elérte a megfelelő pontot, alóla elemi erővel csapódott ki egy vízsugár, megtörve a lendületét. A váratlan zuhany ereje kicsit meg is dobta a hátast, gazdája kirepült a nyeregből. Az elf csak most nézett hátra, mikor már szerzett pár pillanatnyi előnyt. Hihetetlen kép fogadta. Mögötte valóságos mágikus fergeteg tombolt. Tűzlabdák, energialövedékek, fagysugarak ostromolták egymást. Az egyik oldalon már csak ötven-hatvan lény maradt a több százból, velük szemben pedig kilenc, birodalmi köpenyt viselő varázsló állt. Kettő már meghalt közülük is. Egyikük elszenesedett holtteste még lángolt egy picit, a másikon nem látszott semmi különös, csak saját vértócsájában feküdt. Gyorsan felfogta a helyzetet, átlátta az árulást. Végignézve az elkeseredett harcon, mentális csatornákon szólt megszorított övéihez.
  "Egyszerre csak egyvalakire koncentráljátok az erőtöket. Azt nehezebben tudják kivédeni. Én megpróbálom lefoglalni a démont."
  Érezte, hogy ez lesz az utolsó összecsapása. Egy mosolyt küldött a feltápászkodó démon felé, és az ellenfél iránti tisztelgésre emelte botját. Ez jelentette az egy-egy elleni harcra való kihívást. Arakhel biccentett, elfogadta a kihívást. Leintette felhergelt hátasát, és kivont pallossal indult a nála jóval kisebb elf felé.

  A mágus leereszkedett. Addigra már több tucatnyi felfegyverkezett városi, és katona vette körül a torony maradványait.
 - Mi történt?
 - Valaki lepaktált a démonnal, de én ráomlasztottam a tornyot. Ha túlélte, akkor élve fogjátok el!
  A varázsló parancsoló hangjára a katonák elkezdték átkutatatni a romokat. Fel sem merült bennük, hogy a Birodalom egyik ilyen fontos személyében nem kéne bízniuk. A birodalmi köpeny meglebbent, ahogy viselője kezei rámutattak a közel állókra. Két harcos a torkához kapott, gurgulázva próbáltak levegőhöz jutni, de rövid vergődés után kimúltak. A többiek megrökönyödve nézték a Tanács nagyrabecsült tagját.
 - Mi van, nem láttatok még árulót? Jól nézzetek meg, mert én vagyok az utolsó, akit ebben a nyomorult életetekben látni fogtok!
  Őrült kacaja megrémítette a városlakókat. Mit tudnának ők kezdeni egy ilyen emberrel? A varázsló újra a levegőbe emelkedett, és tűzzel árasztotta el a területet. A lángnyelvek beterítették a földet, több méter magasra felnyúltak. Az emberek jajongva próbáltak menekülni. Ekkor mennydörgés hallatszott, és eleredt az eső, eloltva a lángokat. Az elhaló tűzből Árnyék tűnt fel. Mikor már mindent eloltott, megszűntette varázslatát. Az emberek bámulva nézték kegyes megmentőjüket. A fiú rámutatott a lebegő alakra, és szavaival jégbörtönbe zárta, mozdulatlanságra kárhoztatva. A jégkockává fagyott varázsló zuhanni kezdett, végül hatalmas reccsenéssel tört darabokra, mikor találkozott a köves utcával. A fiú kifújta magát. Ránézett a katonákra, és megszólalt.
 - Ezzel nincs vége. Lent biztosan folyik még a küzdelem. Segítenünk kell a többieknek. Aki tud, hozzon íjakat és nyilakat. Azzal könnyebben ki lehet iktatni a mágusokat.
  A rangidős parancsnok bólintott, és intett katonáinak, kövessék. Futva indultak a fegyverraktárhoz és a többiekhez. Árnyék közben a többiekkel a csatatér felé igyekezett. Csak remélte, hogy nem késett el.

  A démon harsogó hangja áthatolhatatlan energiamezővel vonta körbe a párharcra szánt küzdőteret. A felek a varázs- és kardpárbaj íratlan szabályai szerint jártak el. Arakhel becsülte ennyire ellenfelét, hogy tisztességes harcban halhasson meg. Leálltak egymással szemben, de volt köztük több, mint tizenöt méteres távolság. A démon kihúzta rúnákkal telerótt pallosát, és beleszúrta a földbe, maga elé. Az elf is így tett karcsú pengéjű kardjával, és kezébe vette varázsbotját. Külső szemlélő nem láthatott semmi különöset, de irdatlan szellemi erők csaptak össze, ostromolva a másik elméjének a védelmét, kiskapukat kerestek a másik védelmén. Hosszú másodpercekig folyt a hangtalan erőpróba, végül a démon talált egy kis rést az elf elméjének védelmén. Ta'Hal nem tudott parancsolni testének. Botját messzire hajította a démon akarata által irányított porhüvelye, még mielőtt a lélek visszanyerte volna az irányítást maga felett. Botja nélkül ereje jelentősen megcsappant. Keze még remegett az előbbi varázslat hatásától, de erőt vett magán, és belekezdett a bonyolult jelek levegőbe rajzolásába. Amerre ujjai jártak, felizzott a levegő, és az ábra kezdett kivehetővé válni. A démon felismerte a varázst, ezért gyorsan elmormolt pár szót, és mire ellenfele befejezte a varázslatot, a Káoszból származó teremtmény teljes valójában lángolt. Teste maga volt az izzó magma, lehelete a sárkány csókja, tekintete a fémet izzító ragyogás. A változást érzékelve a vékony alak változtatott egy-két dolgon, és sikerült túljárnia Arakhel eszén. A démon mindent elsöprő lángtengert várt, de ehelyett hóvihar kezdte elfojtani a tűz erejét. A lény üvöltve vergődött, tűzforró teste kezdett megmerevedni a hidegben. Megszűntette tűzalakját, és láthatatlan erőből széllökést küldött a koncentráló alak felé. A hatalmas erejű ütéstől az elf az energiamező láthatatlan falán csattant. Arakhel továbbra is a falhoz szegezve tartotta egyik kezével, miközben a másikkal kihúzta a földből pallosát. Lassan, magabiztosan megindult a mozdulni sem tudó, látszólag a levegőben függő elf felé.

  Árnyék odaért a dombtetőre, ahonnan már beláthatta a tisztást. Pontosabban a volt tisztást. Kiégett csonkok, elszenesedett holttestek, szétfagyott testrészek lepték el a tájat. Már csak páran állták a megmaradt birodalmiak ostromait. Az alig tucatnyi túlélő nem éppen rózsás helyzetben volt. Az öt mágus körbezárta őket, perceik lehettek csak hátra. Messzebb a mágikus szemek meglátták a küzdő párost is, de most arra nem volt ideje a fiúnak. Intett a katonáknak és a fegyveres parasztoknak, hogy támadják a varázslókat, majd ő a pillanat törtrésze alatt tette meg a nem rövid utat teleportvarázslata nyomán. Pontosan az egyik kékköpenyes alak mellett materializálódott, és még mielőtt az felocsúdhatott volna, már nem kerülhette el a halálos döfést. Pár pillanat múlva tucatnyi nyílvessző járta át egy másik meglepett mágus testét. A három másikat már felkészülten érte a nyílzápor, erőpajzsukról halk koppanással pattantak le a lövedékek. Vörös fellegek jelentek meg a kis támadó csapat felett, és lángnyelveket okádtak a dombon állókra. Jópáran élő fáklyaként szenvedtek még egy darabig, majd végleg elterültek. Közben a megmaradt, eddig védekezni kényszerülő varázstudók rárontottak az egyik mágusra. Kicsi, de annál erősebb szélvihar kapta fel a testét, majd hatalmas erővel csapta neki a támasztott tűzfalnak, végül féltucatnyi energialövedék szaggatta szét a tehetetlen embert.
 Még le sem ért a földre a halott, halálontúli, dobhártyaszaggató üvöltéssel vetődött Varuk a dombról rohamozó katonákra. Karmaival egyetlen suhintással kettészelte az egyik szerencsétlent, majd fejével felöklelt egy íjászt. Hatan állták körbe, kardok martak vastag bőrébe, de ő egy ugrással már kint is volt a halálos gyűrűből. Nyílvesszők záporoztak felé, de az árnyacél páncélt nem tudták átütni. "A szemeire célozzatok!" - próbálta túlüvölteni a hangzavart a parancsnok. Páran hallották, így a következő lövésekből három is fájdalmas ponton érte a pokolkutyát. A felbőszült állat felhasználva kevés varázserejét lángcsóvával viszonozta a nyilakat. A felforrósodott, izzó páncélok halálra égették a bennük levő katonákat.
 Közben Árnyék láthatatlanul lopakodott az egyik megmaradt mágus felé. A másikat a többi varázsló sorozatos támadásai tartották sakkban. Ez éppen utolsó megmaradt erejét is felhasználva pusztító varázslatba kezdett. A rettentő erejű csapás viszont nem jöhetett létre, az átmetszett torok nem tudta kimondani a végszót. Így viszont a felhasználatlanul felhalmozott energia robbanás formájában távozott el a mágus testéből, több méterre elrepítve a láthatatlan fiút. A kiégett földet vörös vércseppek színezték el.

  Ta'Hal még mindig nem tudott szabadulni a mágikus szorításból, pedig a démon már csak pár méterre volt. Eszébe jutott a földbe szúrt kardja. Minden erejét összeszedve összpontosított a földbe szúrt kardra, ami lassan megmozdult. Megremegett, majd kicsusszant a talajból. Elindult a pallosát csapásra emelő lény felé. Az elf egy pillanatra felnézett ellenfelére. Habár lába nem ért le a földre, úgy tartotta fogva az erő, Arakhel így is magasabb volt nála. A kegyetlen szemek felfénylettek, és a pallos meglendült. A keskeny penge pár centivel Ta'Hal nyaka előtt állította meg a csapást. Az kard kecses ívet írt le, és ellentámadásba lendült. A démon figyelmét lekötötte a védelem, így a szorító erők engedtek. A fáradt elf éppenhogy megállt a lábán, de kezével megragadta a kardot és pontos csapásai hátrálásra kényszerítették a több méter magas szörnyeteget. A roppant pallost könnyű tőrként forgatta Arakhel, és egy csellel kikerülve a gyorsan cikázó keskeny pengét mélyen belevágott az elf oldalába. A legyengült test hátratántorodott, elterült. Ta'Hal zihált, vért köpött. A démon is fáradt volt, kimerítette a csata. Odaállt legyőzött ellenfele elé.
 - Hősiesen küzdöttél, Remete.
 - Ne szólíts így. A tudatlanok ragasztották rám ezt a nevet.
  Az elfnek minden szó nehezére esett.
 - Ha tudtad volna, hogy a végén a Birodalmi Tanácsot is megfertőzi a sötét erők csábítása, biztos nem segítettél volna nekik a mocsárlények elleni háborúban. Így vagy úgy, de nyertem. Ha vígasztal, halálod előtt még elmondom, hogy benned volt a legtöbb erő, ami egyszerű halandóban lakozhat. De elfogyott. Véged. Sajnálom, hogy te már nem láthatod a Sötét Úr visszatérését.
 - Amíg van bennem lélek, nem hátrálok!
  Arakhelt váratlanul érte az elf varázslata Ta'Hal becsukta szemét, és elhasználta megmaradt erejét. Napnál fényesebb világosság gyúlt egy pillanatra, elvakítva a démont pár másodpercre. Ez a kis idő elég volt, hogy a keskeny penge utat találjon a sisak és a mellvért közti kis résen át a nyakig. Ahogy a mágikus anyag belehatolt a démon testébe, megszűnt az erőtér, a kard ereje kiszívta a lény energiáját, de megölni nem tudta. Arakhel és Ta'Hal egyszerre dőlt el.

  Már az utolsó mágus is meghalt, amikor meglátták a domboldalon küzdő embereket. Már csak alig féltucatnyian viaskodtak Varukkal. Igaz, a pokolkutya már vakon harcolt, hallására és megérzéseire támaszkodva, de így letaglózó volt testi ereje. Akit eltalált, az már nem kelt többé fel. Árnyék intett a megmaradt varázslóknak, hogy segítsenek a dombnál, maga pedig a démon és az elf felé indult. Út közben ruhájából kötést rögtönzött sebeire, amiket a szétrobbanó energia okozott. Már nem látta a csata hevét, tudta, már eldőlt a párbaj. Fél perc múlva, mikor odaért, érdekes kép fogadta. Az elf és a démon is a földön feküdtek, de még mindkettőben volt élet. Ta'Hal sérülése halálos volt, a démon viszont túl erős volt, hogy elpusztuljon. A fiú letérdelt alig egy napja ismert barátja mellé. A haldokló magánál volt.
 - Mit segíthetek?
 - Arakhel túl erős. Nem tudjuk megölni. Érzem, felidézted a lelkedben őrzött tudást. Neked kell elküldened térben és időben minél messzebb, ott talán bírnak vele. Ami engem illet, ígérdd meg, hogy átveszed a helyem. Kell valaki, aki segít az embereknek. Így kaptam a Remete nevet. Segítettem a bajba jutottakon. Amíg nem ismernek meg, addig jó. De most siess. Engem hagyjál. Nincs sok időm hátra. A két megmaradt fehér lélek egyike új testbe költözik hamarosan. Majd keresd fel és tanítsad az új "hordozót". De most siess. Addig kell eltüntetned Arakhelt, amíg gyenge.
 - Mindent megtartok, amit rám hagytál. Az istenek kísérjenek utadon.
  Árnyék odébb vonszolta a démon nehéz testét, és rúnákat rajzolt köré a földbe. Belekezdett a varázslatba.
  "Elűzlek erről a világról. Térbe és időben messze kerülsz, minket ott már nem fognak ismerni. Remélem, ott majd tudnak ellened tenni valamit."
  A szertartás rövid volt, de teljesen lemerítette a fiút. A végén a rúnák fehéren felizzottak, és fénnyel temették be a középen fekvő démont. Csak egy sercenés hallatszott, és Arakhel eltűnt a varázslat hatására.
  Árnyék letérdelt Ta'Hal mellé. Már halott volt.
  Messze, a Birodalom egyik kis falujában a bábaasszony a fiatal nő kezébe adta újszülött gyermekét.
  "Asszonyom, fia született!"

  Arakhel egy erdőben tért magához. Különös hang ütötte meg a fülét. Felnézett az égre, és egy furcsa sárkányt látott. Szárnyai szét voltak tárva, de nem mozdultak. És mintha az egész fémből lett volna, és valami berregő hangot adott. Nem értette.
  "Hova kerültem?"
  Kiment az erdőből. Hatalmas várost látott nem is olyan messze. Az épületek furcsán magasak voltak és idegenek. Szürkék voltak az utak, de nem a portól, és fém kocsik mentek rajtuk, lovak nélkül. Maguktól gurultak a kerekeiken.
  "Miféle mágia képes ennyi dolgot mozgatni?"
  A démon nem ijedt meg. Elindult a város felé, hogy kitombolja magát. Vért kívánt. Mindegy, hova érkezett, vérszomját csillapítania kellett. A fém kocsik megálltak, amikor meglátták a hatalmas lényt, de az nem törődött velük. Egy furcsa fémtáblát tanulmányozott. Számára ismeretlen nyelven írták, ez állt rajta:
  "Üdvözöljük Budapesten!"