József a parkban ült egy padon, mint minden reggel. Kutyáját, Buksit ilyenkor nyugodtan elengedhette. A Nap még nem kelt fel, alig voltak a nappal amúgy zsúfolt utcákon, tereken. A kis keverék kutyus vígan szaladgált a fűben, fel-felverve a még alvó állatkákat. Örömtelien csóválva farkát odaállt gazdája elé, és lerakta a földre kis piros labdáját, mintegy jelzésként, hogy játékra vágyik.
  - Na jól van, Buksi. Eldobom, de most hozd ám vissza! Múlt héten is nekem kellett bemásznom abba a szúrós bokorba. Kicsit fáradt vagyok. Émelyítő ez a mai reggel. Na, hozd vissza!
  A kutyus értelmesen végighallgatta a kis beszédet, majd a pattogó labda után lódult. Gyorsan futott, nem volt párja egész Budapesten. Most is hamar beérte a játékszert, és boldogan futott vele vissza, végül újra letette a földre. Még két lábra is állt, mintegy köszönetként, hogy ilyen kedves gazdija van. Hirtelen fülelni kezdett, farkát behúzta a hasa alá, és lapított.
  - Mi van, picim?
  József először nem értette kedvence viselkedését, de kicsit később ő is megérezte az apró földmozgásokat. A közeli kis pocsolyán is látszottak az apró rezgések.
  - Nyugodj meg! Ez csak egy kisebb földrengés lehet. Ilyen naponta van mindenhol, de nem okoz bajt. Na, gyere, ugorj ide az ölembe! Talán jobb lesz itt.
  Buksi ijedten hátrált. Lapítva, félve próbált óvatosan minél messzebb kerülni valamitől. József azt hitte, tőle fél.
  - Ne csináldd ezt, kérlek! Na jó, megyek utánad.
  Mielőtt még felállt volna a padról, Buksi figyelmeztetően rávakkantott, hogy ne mozogjon. A férfi nem vette észre a felé közeledő veszélyt. Már nem is gondolt a kis földmozgásra, kiment a fejéből. Figyelmét teljesen lekötötte kis kedvence. Nem látta a pocsolyán megjelenő egyre nagyobb fodrokat. Felkelt, és nyikorgó tagjait nehezen, de rávette, hogy meginduljanak. A kutya addigra már ugatott, ahogy csak tudott, és ha abba is hagyta egy kis időre, azt is csak azért tette, hogy vicsorogjon is.
  - Gyere ide! Mit nézel? Nem is rám figyelsz, hanem mögöttem valamit…
  Az éltes elmébe csak ekkor jutottak el a külvilág furcsa zörejei. Apró, leesett gallyak reccsenése, és a természetben bekövetkező haláli csend. A baj jele, ha már a madarak nem csiripelnek, a mókusok nem mernek mozdulni az ágakon. Az állatok ösztönösen megérzik a veszélyt. Buksi is egyre csak ugatott és vicsorított, de már nem ez volt az idős úr gondja. Meghallotta a háta mögül jövő mérges, zaklatott fújást. A bikák legvadabbika sem tudott ilyen hajmeresztő hangot kiadni. József nyelt egyet, megérezve nyugodt életének hamarosan bekövetkező fájdalmas végét. Hátat fordított, hogy legalább szembenézzen a halállal, bár nem tudta elképzelni, milyen lehet. Még rápillantott a felkelő sárga égi korongra, ami beszínezte az ég alját. Végül megfordult. Egy óriási alak volt mögötte. Egész testét sötét páncél fedte, a sisakon lévő kis nyíláson szinte kivilágított a félelmetesen izzó szempár. Az öregember ezt is csak azért láthatta, mert a démon föléhajolt. A hatvankét évet megélt férfi utolsó emléke a lesújtó éjfekete pengén megcsillanó napfény csodás szín- és fényjátéka volt…

  A hajnali ügyelet azon a reggelen sem különbözött a többitől. A két rendőr, aki a telefonoknál ült, beszélgetett.
  - Te, ezek a kölykök egyre jobbak lesznek. Ma reggel kimondottan ügyesen adták elő az új történetet. Téged is hívtak?
  - Igen. Már majdnem elhittem, olyan jól utánozták a félelem hangját. De azért elég hülye históriát találtak ki. Valami fekete óriásról beszéltek, aki sorra öli az embereket. Ha engem kérdezel, a két héttel ezelőtti UFO-s sztori jobb volt.
  - Hát meglehet. Méghogy egy három méternél is magasabb izé mászkáljon kint, és a járőrök ne vegyék észre! Tényleg, ma reggel nem jelentkeztek be az éjszakai szolgálatot teljesítők.
  - Biztos megint elaludtak. Fárasztó napjuk lehetett. Tudod, volt az a balhé abban a bárban...
  - Jó, akkor szólj rájuk rádión. Arra csak felébrednek.
  - Kettes járőr! Ötös járőr! Itt a bázis. Jelentkezzetek! Vége.
  Semmi válasz.
  - Hahó fiúk! Ébresztő! Nem aludhattok szolgálatban! Kászálódjatok föl és gyertek vissza. Átöltöztök, hazamentek, és aludhattok is egész nap.
  A rádió alaphangnak számító recsegésén kívül nem lehetett semmit sem hallani. Párszáz méterrel arrébb egy magányos utcasarkon elhagyott rendőrautó állt. A kék fény még mindig villogott tetején, hangtalanul, tehetetlenül. Az ajtajai nyitva voltak, jól látható volt rajtuk a "2"-es szám a "Rendőrség" felirat alatt. A két rendőr, akik egy furcsa zaj miatt szálltak ki a kocsiból egy órával azelőtt, már csendesen feküdtek saját, lassan megalvadó vérükben. Egyikőjük nem is láthatta sötétben támadóját, aki egyetlen csapással betörte a gyenge emberi koponyát. A másik járőr járt rosszabbul. Ő látta Arakhelt teljes valójában…

  Fél hét volt. Danit a reggel egy erdőben találta. A tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiú valahogy imádta az érintetlen természetet. Ott elemében érezte magát. Mintha többezer éves vonzódás alakult volna ki közte és a növények, állatok között. Nem volt olyan vad, amit ne mert volna megközelíteni, ráadásul meg is tehette ezt minden bántódás nélkül. Az őzek, szarvasok, de még a ragadozók is érezték rajta, amit ő nem tudott. Még.
  Az ifjú felszedte a sátrat és elrakta a hátizsákba. Sajnálta hogy el kellett hagynia ezt a nyugodt, szép helyet, de vissza kellett mennie Budapestre. Nem maradhat ki a suliból. Az egyetemen ezt már nem engedheti meg magának. Amit tanult, az pedig úgyis érdekelte. A természet. Mai néven földrajz. És ami azzal kapcsolatos. Az ilyen témájú ismereteket nem is kellett tanulnia, veleszületett érdeklődése miatt elég volt egyszer-kétszer hallani vagy elolvasni egy ilyen témájú szöveget, és már tudta is. Már sokszor elgondolkodott, miért is lehet ez. Ránézett az iránytűre, hogy biztos jó irányba megy-e a kis faluhoz. Pár órát saccolt, és már a vonaton fog ülni, útban a Déli felé. Ahogy a fővárosra gondolt, valami eddig soha nem tapasztalt félelem fogta el. De valahogy ott volt a veszély érzete mellett a kötelességtudat is, amit főleg nem tudott hova tenni.
  "Mi lehet a veszély? És kötelességtudat? Mi köti össze a kettőt?"
  Nem tudott semmiféle kapcsolatot felfedezni a kettő között. Lelke már szinte el is felejtette a több évezredes varázslat által rábocsátott terhet. Pedig már csak ő volt. Árnyék már emlék sem volt szinte, az ősöreg lélek még nem tudta elmondani a fiatal elmének a súlyos teher gondját. De érezte, közeledik az idő. A mágikus zár kicsit megingott, mikor alig pár órája ezen a világon rég elfelejtett folyamat játszódott le. Az idő és tér kényes fonalát megbolygatta valaki a messzi múltból. Évezredek óta nem hallott varázsigéket a Föld. A múlt már feledésbe merült. Nem voltak már más értelmes fajok, és nem voltak már istenek sem. Az emberek nem törődtek velük, létezésükről sem tudtak, így szépen lassan kifakultak a létből. Már csak egy nagyhatalmú istenség maradt. Ő nem ezen a világon volt, de titkos csatornákon az összes gyűlölet és harag hozzá áramlott, fokozva erejét.
  A Sötétség Ura megérezte a Földre érkező Arakhel jelenlétét. Már szinte nem is emlékezett, mikor érezte utoljára ezt a kisugárzást. Tudta, hogy a technika forradalma nem képes az ősi mágia megértésére, így az utolsó démon befejezheti rég elkezdett küldetését, nem tudják megállítani. A Gonosz évezredek óta először elmosolyodott…

  Semmitmondó szürke betonépület a katonaság területének a legszélén. Ha rá is néz valaki, nem gondolná, milyen épületet lát. Őrség, katonák, semmi sem volt a közelében. Legjobban egy régi, évtizedek óta elhagyott katonai lakóépületnek látszott. És ez így volt megtervezve. Az épület felett tagadhatatlanul eljárt a kor. De a biztos alapok alatt, mélyen a föld alatt a város és az ország biztonsági parancsnoksága volt berendezve. Az év háromszázhatvanöt napjából csak tizenkettőn nyitották ki megépítése óta. Havonta egyszer bement a takarítóbrigád, kicserélte az élelmiszerkészletet és kitakarított. A kormány remélte, hogy ez így is marad. Az X-blokk (ez volt az épület alatti rendszer neve) ugyanis háborús helyzet esetére volt fenntartva.
  Azon a délelőttön két tucat takarító ment be a romház alá, és remélték, hogy csak próbariadó van. Feladatuk szerint fel kellett készíteniük az építményt a kormány legfontosabb tagjainak befogadására. El kellett rendezni a szétszórt dobozokat, kipakolni a raktárból az aznapi vacsorát. A személyzet beszélgetni sem mert, csak reméltek. Remélték, hogy kimennek, és pár valaki röhögve fogadja őket, hogy jól átverték őket. Talán jobb is volt nekik, hogy nem hallották a TV és rádióban elhangzó beszédet, ami minden műsort megszakított:
  "Tisztelt polgárok, Budapest lakosai!
  Ma reggel óta megmagyarázhatatlan dolgok történnek városunkban, és mindnek egy három és fél méter magas, fekete páncélba öltözött ismeretlen az oka. Aki találkozna vele, ezúton figyelmeztetjük, hogy az ámokfutó életveszélyes. Fegyvere is van. Bár nem látni nála, de némely épületben tett károk alapján robbanószerrel is fel van szerelve. A kormány elrendelte, hogy mindenki menjen haza, és nyugodtan várakozzon. A katonaság és a rendőrség fél órán belül kivonul a helyszínre addig is megkérjük hallgatóinkat, ne próbálkozzanak semmivel sem. Az ámokfutó hajnal érkezett, az áldozatokból ítélve a hetes út felől, és a városközpont felé tart. Még egyszer kérek mindenkit, hogy maradjon nyugodt és ne menjen az utcára. Figyelmüket köszönjük.

  Az előbb elhangzott figyelmeztetést ötpercenként ismételjük. Addig a televízió- és rádióműsorok sugárzása szünetel. Megértésüket köszönjük."

  A fővárosban pánikhangulat uralkodott. Egy helikopteres megfigyelő a levegőből követte az ismeretlen ámokfutó útvonalát.
  Arakhel éppen egy érdekes épület előtt állt, bámészkodott. Az épület fala valamiféle átlátszó anyagból készült, így be lehetett látni. Belül úgy voltak elrendezve a dolgok, mintha direkt a külső bámészkodóknak rakták volna ki őket. A démon érezte, hogy halálosztó eszközöket lát, de végignézve a számára teljesen ismeretlen fém tárgyakon lemondott pallosa lecseréléséről. Már majdnem delelőn állt a Nap, de még mindig hatalmas dühöt érzett, hogy eltávolították otthonából, és nem szabadíthatta fel a Sötétség Urát. Vérszomját reggel óta nem tudta csillapítani. Zavarta, hogy nem találkozott ellenállással. Hirtelen vijjogó hangra lett figyelmes. Megfordult, és több tucat, sisakot és valamiféle szürke vértet viselő ember rohant felé. Kezeikben hosszúkás fémtárgyakat tartottak, amiknek egyik vége illett a gyenge kezekhez, a másikat pedig az árnyacél harci páncélban levő Arakhel felé fordították.
  "Biztos valamiféle fegyver. Ezekhez hasonló van itt az épületben is. Nem nézek ki belőle sokat. Szúrni nem lehet vele. Talán valami varázsbot lehet. Nem értem, mint annyi dolgot ezen az átkozott helyen."

  A rendőrség rohamosztaga felállt az ámokfutó előtt. Parancsnokuk sorra osztogatta a parancsokat.
  - Csak akkor tüzeljetek, ha fenyegetést mutat ez az izé! Pontosan célozzatok, ne legyen még több civil áldozat! Felsorakozni! Célra tarts! Ne lőjetek, amíg nem adok ki rá parancsot!
  Az ismeretlen óriás megindult a több mint harmincfős osztag felé, akik golyóálló mellénnyel és gépfegyverrel voltak felszerelve. Látszólag nem félt. A parancsnok még kivárt. Amikor már csak öt-hat méterre volt a félelmetes alak, hangos kiáltás hallatszott.
  - Tűz!
  Harminc fegyver üvöltött föl egyszerre, és pár pillanat múlva harminc rémült sikoly hallatszott a hangzavarban.

  Arakhel közeledett. Lassan, óvatosan. Próbára akarta tenni ellenfeleit. Örült, hogy végre megpróbálják megállítani. Rájött, hogy azok a fegyverek nem lehetnek varázsbotok, mert ezen a világon, amióta ideért, nem érzékelte a mágia kényes fonalát, ami otthonában mindent befont láthatatlan szálaival. Felismerte, hogy nem használhatja erejét fölöslegesen, mert nem tudja újra befogni és elméjébe gyűjteni a varázserőt. Továbbvitte a gondolatmenetet, mert egyre jobban furcsállta a fegyvereket. Se éle, se hegye nem volt a fémtárgyaknak, így viszont hogyan lehet velük kárt okozni? Nem filozofált a kérdésen, inkább folytatta útját az emberek felé.
  Hirtelen hatalmas dörrenéseket hallott, és furcsa érzés futott végig a testén. Rájött, hogy a páncéljába vésett védőrúnák aktiválódtak. Nem értette, miért, hiszen a védelem egy erőpajzsot húzott fel, nyílvesszők ellen. Végül észrevette, hogy a fémbotokból jönnek ki pici valamik, majd koppanva állítja meg őket a pajzs. Sisakja alatt elmosolyodott és rövid szavakat kántált. Tudta, hogy ezek a szánalmas kis lények nem tudnak védekezni a mágia ellen. Két kezét kinyújtotta, és szélvihar söpör végig az utcán a másodperc törtrésze alatt. A dörrenések már nem hallatszottak, a fülsértő hangot jajgatások és halálhörgések váltották föl.
  "Szánalmas teremtmények. Mi ez a hang? Felülről jön… Egy fém madár? Na…"
  A démon bal kezével rámutatott a fémből készült repülő szerkezetre és egy hatalmas erejű villámot bocsátott rá. A robbanás szele végigsöpört a környező területen, majd a lángoló roncs hangos reccsenéssel szakította be egy ház tetejét. A sötét páncélos alak kihúzta régimódi fegyverét, a roppant pallost, és elindult, hogy ne a jajveszékelők hangját elfojtsa…

  Lassan hömpölygött előre az öreg mozdony, vitte mitsemsejtő utasait a felfordult város felé. Aki az ablakon kinézett, mind furcsállta, hogy mekkora autóáradat próbál minden áron minél messzebb kerülni Budapesttől. Hogy miért, azt senki sem találta volna ki. Egy fiú a másodosztályon ült, és aludt. Álmodott. Arcán félelem tükröződött, majd ijedten kapálózott a nem éppen kényelmes vonatülésen. A mellette ülőknek kellett lefogniuk, de próbálkozásaik ellenére nem tudták felébreszteni. A tehetetlen test rángatózott, kezei görcsösen hadonásztak, lábai rohantak volna valami elől. Mikor végre felébredt a fiú, már teljesen átázott az izzadtságtól. Szemhéját felnyitotta, félelemmel teli tekintettel nézett körbe.
  - Mi történt, fiatalember? Öt percig nem tudtuk felébreszteni, csak kapálózott, ütött, rúgott.
  - Álmodtam… Szörnyűt… Valami, valami nagyon rosszal találkoztam. Egy személlyel. Még sosem láttam, de érzem, hogy ismerem. Régről. Nagyon régről. Mintha az álom figyelmeztetés lett volna. Az alak ott állt előttem, középkori páncélban. Szemei a sisakon keresztül is látszottak, pontosabban szinte világítottak… Valamit mondott nekem, de nem értettem a nyelvet, amin beszélt. Csak pár szó rémlik, de hogy honnan ismerem őket, nem tudom. Lélek, fehér, halál, béklyó. Többet nem értettem. És a végén kihúzta kardját, egy széles pengéjű, fekete fémből készült pallost, és párbajra hívott. Engem…
  Akik hallották az álmot, többnyire azt gondolták, hogy szegény fiatal élete további részét akár elmegyógyintézetben is élheti. De nem sokat törődtek már a felocsúdott fiúval, mert a vonat megállt. Kinéztek az ablakon, és meglepve tapasztalták, hogy nem értek még be az állomásra. Egy idősebb hölgy idegesen ránézett az órájára, mint akinek halaszthatatlan dolga lenne, és parancsolóan mordult mellette ülő férjére.
  - Menj már és nézd meg mi történt! Tudod, hogy nem késhetünk!
  Szegény férfi kinyitotta a vonat jobb oldali ajtaját, és kilépett. Unottan balra nézett, hátha lát valamit. Szemei kerekre tágultak, ijedt arca elsápadt, lába a földbe gyökerezett. Száját sikolyra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. Az ablakokból érdeklődve nézték a különös jelenetet, nem tudták hová tenni a furcsa viselkedést. Dani közben nagyon éber lett, és érezte, amint a vonat alatt is meg-megmozdul a föld. Arra tudta hasonlítani, mint amikor elefántok menetelnek, és azzal rezgéseket váltanak ki. De nem tudott volna olyan élőlényről itt a közelben, aminek súlya elég nagy lett volna ehhez. Elgondolkodott. Eszébe jutott szörnyű álma. Nála több mint másfélszer nagyobb valami, teljes páncélban. Az fél tonna is meglehet… Ösztönösen kiugrott a vonatból, és futásnak eredt. Nem tudta, mi elől menekül, de tudta, hogy nincs sok ideje. Hátranézni nem mert, minden erejét lekötötte a futás. Már a vonat végén járt, amikor beindult a láncreakció. Először a mozdony robbant fel, majd sorra követték az utána levő kocsik. Az utolsó robbanáskor még túl közel volt, a széllökés több métert repítette. Agya lázasan járt, hogy mit tehetne a démon ellen, amikor felismerte, hogy valahonnan tudja, mivel van dolga. Ez aggasztotta a legjobban. Az álom, a furcsa nyelv, érdekes tudásanyag… Sok volt ez neki így egyszerre. Próbált felállni, de a lábára ráesett a vonat egy darabja. Nem volt túl nagy, de megmozdítani nem tudta. Nehezen sikerült megváltoztatnia testhelyzetét. A romhalmaz felé fordult. Lába így kicsit kicsavarodott, de Daninak látnia kellett, mi tart felé. Szemében kis könnycseppek jelentek meg a fájdalomtól, de nem törődhetett velük. Agya lázasan dolgozta fel a hirtelen érkező adatokat, amit a lélek közvetített. Nem tudta minden tudását átadni, így olyan részeket kihagyott az Utolsó Fehér, mint a mágia, vagy kevésbé fontos történetek. Ő is érzékelte, hogy a varázslás elméleti tudásával semmire sem menne már a fiú, erő nélkül. A fiatal elme nehezen tudott feldolgozni egyszerre ennyi információt, de a lényeget már ki tudta bogozni. Dani megrémült, ahogy megértette a kötelességtudat alapját. Tudta, hogy most az ő élete fontosabb a főváros összes lelkénél. Nem gondolta volna, hogy valaha is magát fogja mások elé helyezni, de most már tudta, mekkora terhet kell cipelnie. Rájött a megoldásra. Tudta, hogy ezzel csak lelassítja ellenfelét, de más kiutat nem látott. Elővette zsebéből bicskáját.
  "Ha nincs választásom, meg kell ölnöm magam. A lelkem talán a Föld túlsó oldalán születik újra, és Arakhel addig nem tudja elverekedni magát. Már azon gondolkodott, hol hatásosabb. A nyak mellett döntött. Egy mély vágás, és remény, hogy időben eltávozik a testből a lélek. Különben…
  Miközben ezen gondolkodott, a sűrű füstből sötét alak lépett ki. Félelmetes volt a démon, ahogy a lángok vörös színét visszatükrözte az éjfekete árnyacél. A kegyetlen szemek izzottak, a rúnákkal telerótt pallosról pedig vércseppek potyogtak a felperzselt fűre. A fiú tudta, lelkének nem lesz elég az a kevés idő. A démon hirtelen felkapta fejét, és az égre figyelt. Egy repülő húzott el felettük, aminek működését a nem evilági lény még mindig nem tudta felfogni.
  Dani ezt a kis időt kihasználta, hogy kapcsolatot teremtsen lelkének emlékeivel. Kockázatos ötlete támadt.

  Az X-blokk megtelt élettel. Kommandósok fedezték a fontos politikusok fedezékbe vonulását. A levegőből harci helikopterek köröztek, a tájat pásztázva. Már csak pár ember volt vissza. A földalatti rendszer elvileg egy atomtámadást is kibír, ezért megfelelőnek találták.
  "Az ámokfutó nem juthat be ide. Itt biztonságban leszünk. Viszont tudatnom kell a NATO-val, mi történt."
  A katonaság főparancsnoka nem örült a jelenlegi helyzetnek. Eddig úgy tűnt, az idegenről lepattannak a lövedékek, és olyan tudást birtokol, mint a mesében a gonosz varázslók. De ez nem mese volt. Út közben már fogalmazta magában, mit mond az amerikai parancsnoknak. Nem tűnne neki sem hihetőnek, ha nem látta volna saját embereinek a halálát.
  - Kovács hadnagy! Azonnal létesítsen kapcsolatot a NATO-val! Már el kell mondanunk, mi a helyzet. Nem tudjuk önerőből megoldani.
  - Igen, uram.

  Arakhel nyugodtan közelített az utolsó fehér lélek teste felé. Nem értette, mi történhetett a másikkal, hogyan semmisülhetett meg. Neki az volt a fontos, hogy már csak ezt az egy lelket kell feláldoznia a Sötétség Urának. Szerencséje volt, hogy megérezte a Fehér közelségét. Pedig kezdett neki megtetszeni az ésszerűtlen vagdalkozás, amit ellene folytattak a városban. Mindenfélét kipróbáltak ellene, legalább megismerte, mi ellen mit kell tenni. Egyszer majdnem pórul járt. Egy fém valami közeledett felé nagy sebességgel, és ő figyelmen kívül hagyta. Az erőpajzson robbant az álcázott tűzlabda. Ha kicsit később kezd a varázslatba, ami elteleportálta az átszakított téren át kicsit arrébb, akkor megsül az okozott forróságban. De megúszta. A következő cseles tűzlabdákat már inkább eltérítette erejével, majd kárörvendően nézte, amint próbálnak menekülni a kis fém valami elől.
  Most is elrepült felette egy fém sárkány. Remélte, hogy a sárkányoknak már nincsen akkora ereje, mint régen. Akkor megijedne. De eddig ez volt a második ilyen fém lény, amit látott, de semelyik sem vette észre. Már kezdett csodálkozni, de inkább a fiúra figyelt. Újra ránézett. Látta, hogy nem tudja kiszabadítani a lábát, mire odaér. Pár pillanat múlva talán, de amikorra ott lesz, még biztosan nem. Az ifjú felhagyott a próbálkozással. Egy másodpercig koncentrált, majd bonyolult jeleket kezdett rajzolni a levegőbe. A démon kicsit gyorsított a tempón, mikor felismerte a legpusztítóbb varázslat elemeit. A fiú meglepte.
  "Olyannal próbálkozik, ami felemészti az összes varázserejét. De ha sikerül neki, akkor nem csak önmagát áldozza föl, de több mérföldes körzetben minden élő lelke kikerül az örök körforgásból és magányosan fog bolyongani a létsíkok között. Viszont a démonoknak nincs lelke, így én végleg elpusztulnék. Arghhhh! Ha sikerül neki, akkor az Utolsó Fehér örökre eltűnik az emberi testekből. De ha nem, akkor visszajövök, és kivégzem. Nem lesz ereje."
  Arakhel gyorsan elkántálta a tér szövedékén rést nyitó szavakat, és még az előtt tűnt el a vonat romjai mellől, mielőtt létrejött volna az iszonyú mágia. A démon nem is figyelte merre irányítja magát, csak arra összpontosított, hogy kikerüljön a varázslat hatóköréből. Mikor materializálódott a város mellett, ahol megjelent, megnyugodott. Elég messze volt. Várt. Várta a fülsüketítő robbanást, a hőhullámot és a területen végigsöprő széllökést. Nem történt semmi. Már több perce fülelt, de semmit sem hallott, semmit sem érzett.
  "Átvert! Nincs is varázsereje! Csak a mozdulatokat utánozta, de nem járta át mozgását a mágia! És most már biztos kiszabadult és elmenekült."
  A démon tombolt. Egyetlen csapásával kettő fának is szétzúzta a törzsét. Mikor már kicsit lecsillapította dühét, fűrészporral volt tele a sűrű levegő.

  Dani még sohasem örült ennyire életében. A lelkétől megtudta a legpusztítóbb varázslat mozdulatait és úgy tett, mintha ezt akarná felidézni. A démon bevette. Sikerült időt nyernie. Pár perc alatt kiszabadította a lábát, és bicegve elindult haza. Otthon talán talál valamit, amivel kárt okozhat a démonnak. Csak remélni tudta, hogy a démon Budapestnek másik részén lesz.

  Az X-blokkban hatalmas vita alakult ki. A politikusok egy része nem akart beleegyezni, hogy külföldi segítséggel szabaduljanak meg az ámokfutótól. Az USA viszont nagy érdeklődést mutatott a lény iránt és repülőn már elindította az alakulatot, ami be akarta fogni. A katonaság főparancsnoka látta talán át legjobban a helyzetet.
  "Ezt a valamit nem fogjuk tudni megölni. Hacsaknem karddal próbálkozunk, mint ő. De a mai világban már senki sincs, aki megfelelően értene a régi harcművészetekhez."

  Dani nehezen, de hazaért. A lába már kicsit rendbejött a másfélórás út során, pontosabban már nem fájt. A fiú gyorsan pakolt, tudta, hogy a démon érzi jelenlétét. Egy hátizsákba dobálta a szükségesnek látszó dolgokat. Mikor már tele volt a zsák, az utcáról behallatszott az emberek ijedt kiabálása.
  "Itt van."
  Az ifjú hátára vette összepakolt dolgait, majd, szinte szertartásos mozdulattal leemelte a falról botját. A botot, amit saját maga készített éveken át. A legkeményebb fából készítette, amibe fáradtságos és bonyolult munkával acélhuzalokat erősített. Nem volt túl nehéz, de sokat bírt. Nemegyszer mentette meg Dani életét. Ezért tanult meg vele bánni, mint fegyverrel. Nem gondolta volna, hogy eljön az idő, hogy fegyverként is kell használnia. A ház első emeletén laktak, így nem bajlódott a lépcsővel, kiugrott a nyitott ablakon. Mikor leért, éles fájdalom emlékeztette, hogy lába nincs a legjobb állapotban. Körülnézett, meglátta a közeledő démont. Arakhel is észrevette, és földöntúli erővel indult meg felé. Kivont pallossal, ordítva rohamozott. A fiú nem tétovázott. Csomagjában elkezdett kutatni, és dobálta ki a dolgokat. Ügyesen leplezte, amikor valamilyen flaskából folyadékot locsolt ki maga elé a beton útra. Kotorászott még egy kicsit, végül fölállt, a hátizsákot arrébb rúgta, és két kézre fogta botját. Kicsit hátrált, mintha félne, de végül megvettette lábát és harcállásba helyezkedett.

  Arakhel nem merte elhasználni varázserejét, mert tartalékolnia kellett az idéző szertartásra. Nem volt biztos benne, hogy szükséges lesz, de mindenre fel kellett készülnie. Rendíthetetlen erővel rohant az őt váró ember felé. Már csak pár méter választotta el, amikor hirtelen fejreállt előtte a világ, és hatalmas puffanással terült el, megcsúszva valami szétlocsolt anyagon. Szitkozódva állt föl, de óvatosan, nehogy megint elessen. Páncélja kicsit megrepedt egy helyen, sok volt már neki ez a hatalmas súly, így hirtelenjében. Arakhel meglendítette pallosát és hatalmas erővel sújtott le. Fürge ellenfele egy szökkenéssel kitért a penge elől és gyors ütést adott le a fekete mellvértre. Azért oda, mert a kicsiny ember nem érte fel még a bottal sem a három méternél is magasabban levő fejet. A démon ügyes mozdulattal fordított egyet másfél méteres fegyverén, és megpróbálta kettészelni áldozatát. Dani az utolsó pillanatban vetődött le a földre a csapás elől, és botjával teljes erejéből kaszált egyet, hogy ledöntse lábáról Arakhelt. A démon lenézett a sikertelenül próbálkozó fiúra és elnevette magát. Egy ekkora kis lény akarja őt feldönteni! Nincs emberben olyan erő, hogy egy ekkora óriást ledöntsön a lábáról. Csapásra emelte pallosát, de cselesen nem azt használta. Jó erősen oldalbarúgta a még mindig földön lapító embert. Dani csattanva találkozott a közeli épület falával, majd eszméletlenül rogyott össze.

  - Sir, we've arrived, and ready to fight, sir.
  - Mit akar ez?
  - Uram, ez az amerikai katona csak azt mondta, hogy megérkeztek, és készen állnak a harcra.
  - Maga szerint tudják, hogy mivel állnak szemben?
  - Nem hinném. Mondjam nekik?
  - Ne, nem kell. Még megijednének. Mondja nekik, hogy merre találják az ámokfutót!

  Arakhel felvette az elernyedt testet, és elindult egy oltárnak felhasználható valamit keresni. Bóklászott egy darabig a városban, de nem talált semmit sem. Varázserejét nem akarta erre pazarolni, így nekiállt készíteni egyet. Bezúzta egy háznak a falát, és a romokból felrakott egy nagyjából téglatesthez hasonlító kupacot.
  "A célnak megfelel" - gondolta a démon, és ráfektette a még mindig eszméletlen Danit. Kivette övéből tőrét, ami emberi szemmel nézve egy kardnak felelt meg, és elkezdett kántálni.
  "Sötétség Ura!
    Táplálja hatalmad eme lélek hatalmas ereje!
    Csillapítsa éhséged az ember gyenge teste!
    Fokozza vérszomjad vörös vére!
    Te legyél a legnagyobb, az Egyetlen, az Utolsó,
    Eljöveteled jelezz…"
  Félbe kellett hagynia a varázslatot, mert a látóterében emberek tűntek fel. Valahogy másmilyenek voltak, mint azok, akikkel addig találkozott. Másféle páncél volt rajtuk és mintha szervezettebben mozogtak volna. A démon letette a tőrt, és visszavette kezébe halálosztó fegyverét.
  Nem értette, mit akarnak tőle, és addig miért nem támadtak rá, de mikor meglátta a számára ismeretlen anyagból készült hálót, megértette.
  "Engem senki sem fog élve elkapni! Inkább a halál!"
  Félelmetes csatakiáltással rontott rá a meglepett katonákra. Pallosát meglengette, és teljes erejéből elhajította. A hálót tartó ellenfelét a mellkasánál kapta el a penge, és métereket repítette hátra, végül felszögelte egy ház falára. Meglepett társai kicsit későn eszméltek. A démon szemiben pokoli tűz lángolt, és termete ellenére mindegyiküknél gyorsabb volt. Az első amerikai még kézbe sem tudta venni fegyverét, a páncélos ököl már lesújtott rá. A sisak engedett, és recsegve tört be, utat engedve a koponya felé. Már csak három támadó maradt. Egyikük bepánikolt, és már az utca végén volt, rohant, minél messzebb. A másik kettő egymásra nézett, és bátran felvették a harcot.

  Dani feleszmélt. Hasogatott a feje, beütötte, amikor a falnak csapódott. Először még nem is emlékezett, mi történt, de pár pillanat múlva elszállt a köd az emlékekről.
  "Arakhel, küzdelem, és belém rúgott. Aztán a falnak csapódtam, és sötétség. Hol vagyok most?"
  Körbenézett, észrevette, hogy egy rögtönzött oltáron fekszik. Gyorsan felpattant volna, de tagjai nem akartak engedelmeskedni. Csak darabosan tudott mozogni, és mindene fájt. Lassan eljutott elméjébe a közeli csatazaj, és arra nézett. A démont éppen két oldalról tartották tűz alatt, folyamatosan körözve körülötte.
  "Milyen egyenruha van ezeken? Amerikaiak?!"
  A kettő katona mindennel próbálkozott. Az egyik levett az övéről egy kézigránátot, várt pár másodpercet, és elhajította. A robbanás pont az óriás előtt következett be. Arakhel megtántorodott, mellvértje hatalmasat csattanva ért le a földre. A robbanás ereje leszakította a repedt páncélt. A tomboló démonnak ezzel megszűnt a lövedékek elleni védelme, és testét felszaggatták a záporozó golyók. Földöntúli fájdalomüvöltése elnyomta a géppuskák ropogását. Végül kikapcsolva érzékeit, Arakhel védőpajzsot hozott létre maga körül, és beforrasztotta sebeit. A győzelemittas katonáknak arcára fagyott a mosoly. Az óriási alak levette sisakját, és megszabadult használhatatlanná vált felső páncéljától. Haját túlvilági szél lobogtatta, mint éjfekete zászlót. Szemei tüzét most nem tompította a sisak sötétje, feszülő izomkötegeit nem fedte páncél. Az áttetsző energiamezőben a hatalmas test sötétnek látszott a gonosz hatalomtól, amit évszázadokon át birtokolt. Az amerikaiak rémülten próbáltak menekülni, de a démon szellemkezei elérték őket. Láthatatlan erő kapta fel a két üvöltöző embert, majd irdatlan erővel vágta őket egymáshoz.

  Az ötödik amerikai katona visszaért a helikopterhez, és dadogva elmondta, mi történt. A pilóta tájékoztatta a NATO főparancsnokát, és a parancsot hallva azonnal felszállt és elkezdte a menekülést a Zónából.
  Közben az X-blokkban halálsápadt férfi lépett be a tanácsterembe.
  - Eldőlt, uraim. A NATO megszavazta. Azt mondom, ne tájékoztassunk senkit, fölösleges lenne a pánik
  - De…
  - Ne mondjon semmit sem, ezredes. Nem mi akartuk így. Az amerikaik is felsültek, és az volt a végső próbálkozás.
  - Mit tehetünk?
  - Várunk, és reménykedünk.

  Csend honolt Budapest utcáin. Az éjjel már a végéhez közeledett, de valami földöntúli derengés borította be a város azon részét, ahol Arakhel volt. A sötétség fénye világította be útját, mintha ott nappal lenne.
  A démon felüvöltött. Nem gondolta, hogy a fehér lélek fel fog ébredni. Hiba volt otthagyni a tőrét az oltár mellett. A kis ember mögé lopózott, mikor a katonákkal bánt el, és a hátába döfte saját pengéjét. A tőrt, aminek hatalma a Sötétség Urához juttatja el a vele megölt lények erejét, és ami még senki életét sem kímélte.
  "Egy karcolás is elég, hogy egy nyomorult emberi lélek uramhoz jusson. És most bennem van markolatig…"
  Arakhel már nem törődött azzal, hogy örökre el fog pusztulni, csak az járt a fejében, hogy minél több embert vigyen magával a nemlétbe. Megfordult, miután hiába próbálta elérni a háta közepéből kiálló tőrt, és mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Amióta itt volt ezen az átkozott helyen, először szólalt meg anyanyelvén, amit minden élő megért, de beszélni nem képes.
  "Legyőztél, Fehér. Te voltál, aki erre a nyomorult világra száműzött, és most te vagy, aki elpusztított. Utolsó leheletemig küzdeni fogok, hogy lelked örökre kirekedjen a körforgásból és az idők végezetéig barangoljon céltalanul és tehetetlenül a létsíkok között!"
  Dani egy napja talán még nevetett volna, ha valaki ilyen átkot mond rá, de most már értette a szavak súlyát. Tudta, hogy a tőr nem fog olyan hamar végezni a démonnal, hogy az ne tudja beváltani ígéretét. A fiú beletörődve lehunyta a szemét, hogy lelke fogadja az örök kóborlást, de az életösztön lángja fellobbant szívében. Eszébe jutott a hátizsák. Felnézett a démonra, és nyugodtan felelt, hogy még jobban felbőszítse ellenfelét.
  "Nem tudom, érted-e, amit mondok, de remélem, igen. Addig nem hagyom magam, amíg nem látom kínokkal teli halálodat, ahogy saját sötét urad szívja magába megmaradt erődet a tőrön keresztül."
  Arakhel nem értette a számára idegen nyelvet, de az elszánt szemekből ki tudta olvasni az ellenállást. Kezeivel halálosan erős ölelésben akarta részesíteni a fiút, de az gyorsabb volt. A tőr lassan kezdte legyőzni az erős testet, lelassítva a lény mozgását. Dani szaladni kezdett, és csak a sarkon nézett hátra. Mikor meglátta a botladozó óriást, megállt. A démon ereje gyorsan fogyott, szemében kezdett kialudni a tűz. Dani megengedett magának egy mosolyt, de akkor meglátta az égen a közeledő rakétát. Azonnal felfogta a helyzetet, de tenni már nem tudott semmit sem.

  Többezer kilométerrel arrébb, egy győzedelmes nemzet katonai bázisán feszült csend uralkodott. Tucatnyi magas rangú tiszt állt egy vezérlőteremben. A képernyőn számok váltották egymást, másodpercenként:
  "4… 3… 2… 1… Detonation"
  Az amerikaik levették sapkájukat, és tisztelegtek többmillió ember halála előtt.

  Arakhel is megérezte a közeledő veszélyt. Utolsó erejéből még felnézett az égre, és érezte, hogy nem egyedül hagyja el ezt a világot. Érezte, hogy sokan fognak meghalni őmiatta. Nagyon sokan. A vörös gombafelhő megjelenése előtt a démon még elmosolyodott.
  "Szép hajnal."
  Magyarország fővárosa másodpercek alatt megsemmisült. Dani bátran fogadta a halált, és remélte, hogy a fehér lélek háborítatlanul fog élni, örökké. A Nap első sugarai pár pillanattal a rakéta becsapódása előtt érték el a várost. A várost, ami történetének utolsó hajnalát élte. Egy nemzet roppant bele egyetlen nem evilági lény ámokfutásába, mindössze egyetlen nap alatt. Egy világ nézte értetlenül az eseményeket, hogy mi jelenthetett akkora veszélyt, hogy ártatlan emberéletek millióit nem kímélve pusztították el.
  Napokig nem lehetett belépni a sugárszennyezett területre. A Zóna fogalommá vált a közép-európaiak körében. Egy hónap múlva kutatócsoport ment a robbanás epicentrumát vizsgálni. A tudósok, katonák megállapították, hogy semmi sem élte túl a robbanást. Nyoma sem maradt az embereknek, házaknak. A kráter szélén, a perzselt pusztán elszenesedett holttest hevert. Lábán sértetlen volt az éjfekete árnyacél páncél, de felsőtestét semmi sem védte. A robbanás nem tudta elpusztítani teljesen a démon testét. Még az arcvonásokat is le lehetett olvasni. Az egyik tudós érdeklődve vizsgálta a testet. A kegyetlen arc mosolygott. A szemekbe beleégett a lény által látott utolsó kép. Egy város épületei fölött felbukkanó Nap, keveredve az atomrobbanás fényével. A város véres hajnala.