Elmesélek neked egy történetet.Az én történetemet…A MI történetünket…A boldogságom történetét.Azt az estét ami megváltoztatta az életemet.

    Párizs utcáin teljes nyugodtság honolt.A kirakatok világításait is lekapcsolták már, az éttermek és presszók mind bezártak már.Az éjszakai utcán már senki nem járt, csak én… teljesen egyedül, magányosan, bánatosan, összetört szívvel…Mindenhol csend és sötétség, akárcsak a lelkemben…Az utcai lámpáinak fényi mind kihaltak már, akárcsak a lelkem leges-legmélyén a remény aprócska sugarai…Céltalanul bolyongtam, már órák óta.Hagytam,hogy sodorjon magával az ár…

    Egy kis utcába fordultam be, de a sötétség oly erős volt,először megijedtem…De amint a szemem megszokta a szokatlan sötétséget, már itthon éreztem magam, mintha évekkel ezelőtt jártam volna már ott…Érdekesen éreztem magam…Ahogy egyre beljebb értem az utcán,már láttam ez egy zsákutca, kénytelen leszek visszafordulni, ha haza akarok jutni.De az utca végéből sbesült ember hangjait hallottam…A lépéseimet sietősebbre fogtam, magamban gondolván talán segítségre lenne szüksége.Már egészen közel értem a testhez, amikor megláttam, hogy egy férfi fekszik a fal tövében, de már alig él.Letérdeltem mellé, láttam, hogy megszúrták a hasánál.Úgy éreztem,hogy mindenképpen segítenem kell neki, hiszen az élete rajtam múlik, az én kezemben a sorsa.A kabátommal betakartam őt, a sálammal szoríttottam a hasát, hogy kevésbé vérezzen.Éreztem, hogy már nem bírja így sokáig, nem tudom mióta fekhetett ott.A csönd fájdalmas volt, majd végül hangjával törte meg azt:

-Kérem…hagyjon meghalni…

-Nem lehet…Hogy hívják?-mondtam remegő hangon, ijedten.

-Grégori…

-Grégori, figyeljen kérem, segítséget kell hívnom…Érti?

-Nem kell, csak hagyjon meghalni…

Teljesen elbűvölt a hangjával…Ahogy néztem, ahogyan ott fekszik, véresen, hirtelen arra gondoltam, hogy oka vna, hogy megszületett, nem késlekedhetek segítséget kell hívnom.

-El…Elmegyek segítségért…Visszajövök!- mondtam akkor már zokogva.

-Kérem, ne menjen el…Ne hagyjon itt…Nagyon fázok…

-Muszáj segítséget hívnom, nem halhat meg…

-Maradjon,könyörgöm, maradjon…

Nem tudtam mit tegyek...Hagyjam egyedül és rohanjak segítségért?Párizs már teljesen üres, hiába keresnék, snekit nem találnék már ilyenkor az utcán, vagy csak messzire innen, mire visszaérnénk már meghalna…Vagy maradjak mellette és nézzem végig ahogy elvérzik?A két rossz választás közül a jobbikat kellett választanom.Úgy éreztem maradnom kell.Térdeltem hát tovább mellette és néztem, ahogy az emberi élet a kezeim között ér véget.Csönd volt,idegesítően nagy csönd.Majd megszólaltam:

-Van családja?Gyerekei?Felesége?

-Egy 8 éves kisfiam…A feleségemet – felzokogott - …tegnap temettük…

-Részvétem.-mondtam nagyon csendesen,alig hallhatóan.

Hirtelen nagyon megsajnáltam.Nagyon szerethette a feleségét.

-Grégori…gondoljon a fiára…Nem hagyhatja egyedül…Felelősségel tartozik érte…

-A bátyjám vigyáz rá…-mondta zokogva.

Mindketten zokogtunk,és nem tudtam melyikünk jobban.de ez talán akkor nem is számított.Láttam az arcát…Jóvágású férfi volt, mégis fájdalom lepte el az arcát, rossz volt nézni, fájt.Azt éreztem, láttam már valahol…talán az egyik álmomban…A percek szüntelenül teltek,és mi csak beszélgettünk.Róla és rólam, olyan érzésem volt, mintha évek óta barátok lennénk.Érdekes volt.Különleges.Nuygtalanul az órámra pillantottam.5 perc…10…15…Régóta fekhetett már ott, magam is több,mint fél órája mellette voltam már…

Bármit megtettem volna, hogy ne haljon meg.Éreztem, hoyg szeretem.Alig ismertem meg, de máris megszerettem.Magával ragadott.

    Minden olyan gyorsan történt.Az utca végében fény villant.Mentők…Hogy kerülhettek ide???Honnan tudták???

-Greg!Minden rendben lesz!Meggyógyul!

-Jöjjön velem!Ne hagyjon egyedül…Kérem…

A kórházban mindent megtettek értünk.A kórterem gyér világításánál jobban megnézhettük egymást.Csendben ültem mellette,a kezemet egy percre sem engedte el.Sosem éreztem még így magam.Nem szóltunk csak néztük egymást.Sokáig.nagyon sokáig.Majd azt mondta, halkan és nyugodt hangon: „Álmomban már láttalak.” ! Én is ezeken a szavakon gondolkodtam, és már örültem ennek az éjsazkának.

    Azt hogy Greg él, a szomszéd házban élő öreg hölgynek köszönhetjük,aki meghallotta a zokogásunkat.Az eset óta 4 hónap telt el.Tegnap mindketten esküvőn voltunk…A saját esküvőnkön.