Emberek hosszú sora tolakodott a bredoni vásárban. Szebbnél szebb kelmék, csizmák, fényesre csiszolt páncélok, kardok várták, hogy az új tulajdonosuk megvegye, majd viselje, használja őket. A város legforgalmasabb tere volt ez, egyből megtelt kíváncsiskodókkal, vásárlókkal, amint a nap felkelt és a hegycsúcsok mögül első sugara elérte az öreg templom magasba emelkedő tornyát. Én is alig vártam ezeket a reggeleket, már hajnalok hajnalán elhagyta szemem az álom, hamar elindultam otthonról, hogy végignézhessem az árusok kínálatát. Minden megtakarított pénzem félretettem, és csak vártam a megfelelő alkalomra, hogy végre elkölthessem a vásárban. De számomra mindez csak álom maradt, hisz hiábavaló volt eddigi minden próbálkozásom, fiatal életkorom miatt nem vehettem semmiféle harci eszközt. A bredoni törvények szigorúan tiltották a fegyverek értékesítését 14 év alatt. Igaz, hogy már csak röpke hónapok választottak el ettől a kortól, de eddig egy árus sem mert szembeszállni a szabályokkal, így egyikük sem adott el nekem semmit. Féltek az ezzel járó súlyos büntetéstől. Számtalanszor próbálkoztam csellel fegyverhez jutni, de minden hiába.

A mai reggelen új reménnyel indultam ismét a zajos vásári tömegbe olvadva, szemem le sem tudtam venni a szebbnél szebb, finoman kidolgozott páncélokról. A kígyózó sor már éppen fogyni látszott előttem, mikor az árusok sorában megpillantottam egy csúf öregembert, ki magában mormogott, miközben előre és hátra monoton táncot járt csontos mellkasa. Vonásai ismerősnek tűntek, de tekintetem inkább az öreg mocskos és foszlott ruházatán időzött el, mely alól elő-elővillant egy fémes tárgy fénye. Az ember mintha megérezte volna figyelmem, lassan felemelte a fejét, majd tekintete valahol a mellkasom tájékán nyugodott meg, de sötét szemeivel mintha átnézett volna rajtam. Egy lassú mozdulattal elővette a köpenye alatt rejtegetett tárgyat. Csontos, remegő kezeiben tartva kínálta megvételre, miközben egyre feljebb nyújtotta felém. Egy pompásan megmunkált kardot tartott kezeiben, látszott, hogy nem új darab, de a pengéje fényesen csillogott, mely friss csiszolását bizonyította. Markolatát finom domborulatok övezték, végébe pedig szorosan egy kékes kő illeszkedett. Sosem láttam ennél szebb fegyvert. Éreztem, ahogy vonz magához, és egyre jobban elhatalmasodik bennem az érzés, enyém kell, hogy legyen.

- Mennyi? – kérdeztem kissé mélyebb hangon, nehogy észrevegye éretlenségemet.

- Húsz arany, fiam!- felelte.

Belenyúltam zsebembe és elővettem a szütyőmet, mely a fényes érméket rejtette. Pont ennyit sikerült összegyűjtenem. Nyújtottam az öreg felé, miközben szemem le nem vettem a kardról. Az ember nem mozdult.

- Megveszem! – mondtam hangosan, majd újra nyújtottam az arannyal teli szütyőt feléje. Az öreg most sem mozdult, továbbra is a mellkasomon nyugodott tekintete. Kissé lehajoltam, hogy a szemébe nézzek, de tekintetünk nem találkozott. Másik kezemmel csináltam pár heves mozdulatot a szeme előtt, de nem reagált. Ekkor tudatosult bennem, hogy az öreg elveszíthette szeme világát.

- Itt a pénz, bátyám! – erre ő letette az előtte fekvő pokrócra a kardot, és kezeit egymáshoz szorítva várta, hogy beletegyem a várva várt aranyat. Elvette, majd számolás nélkül gyorsan piszkos gúnyája zsebébe tette. Én közben lehajoltam, hogy elvegyem az előtte fekvő a kardot, melynek immáron jogos tulajdonosa vagyok, de az öreg hirtelen elkapta a csuklómat. Megijedtem, egy vak ember, hogy lehet képes ilyen pontos mozdulatra. Szorítása nem engedett, közelebb húzott magához, felém fordította fejét, majd rekedtes hangján így suttogott:

- Ez a kard meg fogja változtatni teljesen az életed! – sátáni vigyora közben az erős szorítás a csuklóm körül fokozatosan engedett. Szavai hallatára finom borzongás járta át testemet, de inkább a nagy örömömre koncentráltam, az öreg szavaival nem törődve vettem a kardot magamhoz és rejtettem hosszú köpenyem alá. Természetesen a gyermeki fegyverviselés is tiltott volt a városban, ezért óvatosan próbáltam elhagyni a főteret és minél előbb kiérni az erdőbe, ahol most már szabadon azt tehetek, amit csak akarok. De előtte még befutottam Slenhez, a legjobb barátomhoz, hogy elbüszkélkedjek új szerzeményemmel, tudtam, hogy meg fogja enni a sárga irigység. Bekopogtam halkan a vékony üvegen, mire ő nagy sokára kinézett a keskeny ablakon.

- Mi van?- kérdezte türelmetlenül.

- Slen, gyere hátra egy kicsit, mutatnom kell valamit! – közben elővillantottam a kard végét a köpenyem alól, ez meg is hozta a várt hatást.

- Oké, megyek! – felelte izgatottan. És hallottam, amint végigrohan a padlózaton a hátsó ajtó felé. Magam is körbefutottam a házat és a megbeszélt helyen találkoztunk. Bementünk a pajtába, ott mutattam meg neki az új kardomat.

- Ez mestermunka! – már vette is ki a kezemből, és suhintott vele kettőt a levegőben. - Honnan van?

- Most vettem egy vak öregembertől a vásárban húsz aranyért!

- Nem hiszem el! – csodálkozott. - Hiszen ez legalább százat megér!

- Tudom. – mosolyodtam el, majd kivettem a kezéből, hogy én is játszhassak már vele egy kicsit, hiszen mégiscsak az enyém! – Gyere, menjünk az erdőbe, hozd el titokban apád kardját és mérkőzzünk meg!

-Még nem lehet… be kell fejeznem a kiadott munkám. De ha végeztem, utánad megyek és akkor Sir Slen le fogja győzni Sir Grantet meglásd! – nevetett egy nagyot, majd vissza is futott a házba, hogy feladatát minél előbb elvégezze.

Az erdő felé indultam, alig vártam, hogy elrejtsen a fák sűrűje. Amint úgy éreztem, hogy már mindenkitől biztonságos távolba kerültem, elővettem a kardot és játékos suhintásokkal kényszerítettem térdre egy rekettyebokrot, majd egy öreg tölgyfa törzséhez szorítva követeltem, hogy adja meg magát. A súlyos kardot két kezemmel markoltam, miközben egyre csak rohantam befelé a rengetegbe, legyőzve közben az erdő teljes ellenséges hadát. Hangos csatakiáltásaim, ujjongásaim egy idő után lassan elhalkultak, heves légvételek vették át a helyüket. Végül egy jó távoli helyen letérdeltem a száraz őszi avarba, hogy végre jobban szemügyre vehessem új szerzeményemet. Boldog voltam, oly örömteli volt ez a pillanat. Ingem ujjával megtöröltem az egyébként is fényesre csiszolt hosszú pengét, amikor apró, fémbe vésett betűk tűntek fel előttem. A markolat körül két sorban futottak egy-egy kört a szavak, melyek számomra idegen nyelven íródtak. „Mordei napre stu lei, cum halei nomira tu” Olvastam magamban, majd felálltam és kardom büszkén előre emelve mint varázsigét ismételtem meg hangosan a felső sorba rovott betűk sorát, melyek ismeretlen szavakká álltak össze. Ezután furcsa érzés fogott el. Elnehezültek a karjaim, éreztem, ahogy remegő kezemben tartom a kardot és hirtelen minden sötétté válik. Sűrűn pislogtam, erőltettem a szemem, forgattam a fejem körbe-körbe, de még a világosság csöppnyi szikrája sem csillant meg sehol előttem. Ledobtam a földre a kardot, majd arcomhoz kaptam. Éreztem bőröm erős ráncolódását, ujjaim durva érintését. Egy másodperc töredéke alatt több évtizedet öregedtem. Kétségbeesésemben hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Legjobbnak láttam, ha leülök megpihentetve egyébként is nehézkesen mozgó végtagjaimat, és végiggondolom, mi történhetett. A gondolatok csak lassan vánszorogtak a fejemben. Semmit nem értettem, csak az volt tiszta előttem, hogy egy gonosz varázslat áldozata lettem. Meg kell találnom az öregembert, akitől a kardot vettem reggel a vásárban, futott át a fejemen, csak ő tud segíteni. De hát vak vagyok, hogy is tudnék rálelni? Messze vagyok a várostól, arról nem is beszélve, hogy szemem világa nélkül és fájó csontjaimmal egyáltalán nem lesz egyszerű visszajutni. Mint egy átok, úgy szállt ez rám. Rohadt kard! Csaptam egyet ököllel az avarra arról teljesen megfeledkezve, hogy éppen oda dobtam nem sokkal ezelőtt azt az átkozott fegyvert, miközben az pont megsebesítette tenyerem oldalát. Szitkozódtam egyet, majd kitapogattam köpenyem végét és beletekertem a kezem. Tovább gondolkodtam, bár a fiatalos gyors gondolkodás helyett csak ez az új meglassult, szinte egyhelyben toporgás maradt. Talán, ha újra kimondanám azt a sort, vagy épp a másodikat… Hogy is volt? Jézus! Elfelejtettem!

Lassan kitapogattam, hogy az avarba dobott kard, hol fekszik, majd óvatosan felemeltem a földről és a végére támaszkodva magam is felálltam. Vajon merre induljak? Merre lehet Bredon? Semmi sem volt, amiben kapaszkodjak. A napfény is alig szűrődött be a fák sűrű lombjain keresztül, nem éreztem melegét arcomon bármerre fordultam, a szél sem fújt, így csak egyszerűen elindultam, amerre a lábam vitt. Csak mentem-mentem, közben pedig azokat a kardra vésett szavakat kerestem emlékeimben, melyek gyermeki elmémben elraktározódtak, viszont most a mélyről sehogy sem sikerült előkotorni őket. Nem maradt más lehetőség, mint hogy az öregre rátalálok és a segítségével visszakapom régi külsőmet. De ez nem fog sikerülni egyedül… Slen maradt az egyetlen reményem.

Nehéz volt az előrejutás, lépten-nyomon vaskos fák, szúrós, tövises bokrok állták utamat. Nem bírtam sokáig, pár perc után mindig meg kellett pihennem kicsit. Viszont ahogy telt az idő, egyre könnyebbé vált a haladás, már nem kellett kinyújtott karjaimmal tapogatóznom a közelgő akadályok után, hanem megéreztem az előttem álló fák helyzetét, nem láttam őket, de tudtam, merre kerülhetem ki őket. Egyre biztosabban vitt a lábam előre és egyre jobban éreztem a város közeledtét is. Meg egy emberét.

- Slen! – kiáltottam hangosan, de mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. – Slen, itt vagyok!

Egyre közeledett az a valaki, éreztem, ahogy óvatos léptekkel jön felém.

- Ki maga? És mit akar tőlem? – kérdezte a barátom ismerős hangja.

- Én vagyok az, Grant! – közben elővettem a kardot is. – Mágikus ereje van ennek a kardnak! Slen! Kérlek, segíts! Vissza akarom kapni a régi külsőmet! – nem bírtam tovább, elsírtam magam.

- Na neee… - hitetlenkedett. – Azt akarod mondani, hogy egyszerűen csak átváltoztatott ez a kard ilyen vén öregemberré?

- Meg van átkozva ez a kard, én mondom neked. Van rajta egy írás, valahol itt a markolat fölött… - nyújtottam felé a kardot, majd hirtelen vissza is rántottam. – Nehogy kimondd hangosan, mert akkor lehet, rád is száll egy átok!

Elmeséltem neki mindent, mi történt miután elváltunk, meg azt is, hogy véleményem szerint, ha netán kiejteném a fémbe vésett második sort, feloldódna az átok. Csak az a baj, hogy már nem emlékszem rá. De vajon a barátom hogyan mondhatná el nekem úgy, hogy nem ejti ki azokat a szavakat hangosan? Törtük a fejünket keményen, míg nem Slennek eszébe jutott, mi lenne, ha esetleg felvésné a szavakat egy fa törzsére, én pedig kitapogatva elolvasnám és kimondhatnám a mágikus sorokat ismét. De végül elvetettem ezt a lehetőséget, hisz azzal is számolnunk kell, mi van akkor, ha ezzel szintén valamiféle gonosz varázslatot idézünk elő, és a barátom lesz a következő áldozata. Slen erősködései ellenére én jobbnak láttam óvatosabbnak lenni.

- Menjünk el Kironyhoz! – vetettem fel végül. Jobb ötletem nem maradt, mint felkeresni ezt az asszonyt. Kirony már évek óta az erdőben lakott magányosan, mivel Bredon polgárai kiüldözték a városból, mert boszorkánysággal vádolták. Senki nem hitt vészjósló jajgatásainak, miszerint a gonosz el fog jönni szeretett városunkba, sőt egy idő után már jelenléte és félelmet keltő viselkedése terhessé vált a lakosság számára, így végül válaszút elé állították: vagy elmegy és sosem tér vissza, vagy máglyán égetik el. Persze ő az előbbit választotta.

Slen vezetett az ösvényen végig Kirony háza felé. Egyre nyugtalanabbá váltam, ahogy éreztem, közeledünk kitűzött célunk felé. Végül megérkeztünk, hallottam, amint barátom bekopog az ajtón, majd az szélesen kitárul előttünk.

- A segítségét szeretnénk kérni… - mondtam köszönés nélkül.

- Gyertek be! – invitált minket beljebb, és éreztem, amint egyet oldalra lép, valószínűleg szabaddá téve számunkra a befelé utat. Én mentem elől, Slen szorosan követett. Kirony felé fordultam (amerre alakját sejtettem), nem akartam az időm vesztegetni, egyből a lényegre tértem. Elmeséltem a mai délelőtt eseményeit, s bár semmilyen gesztusát, arcvonását nem láthattam, valahogy éreztem, hogy egyáltalán nem lepődött meg a történéseken.

- Megnézhetem a kardot? – csak ennyit kérdezett. Odanyújtottam, ahonnan a hangját hallottam, s nem sokkal azután, hogy elvette kezemből, csak ennyit szólt: - Gondoltam…

- Tud valamit erről a kardról?

- Hát eljött… - itt elcsuklott a hangja. De elmerengéséből hirtelen kizökkentettem, ahogy megragadtam karjait.

- Segítsen, kérem! Vissza akarom kapni a régi külsőmet!

- Ez a kard egy vindorm! A gonosz eszköze, segítségével szórja átkait. Ez a gondosan vésett írás is az ő igéit hirdeti, itt a markolat fölött.

- Ha kimondanám esetleg a második sort is, akkor megszűnhet az átok?

- Nehogy megtedd! – förmedt rám. – Az írás első sora segítette hozzá a gonoszt, h. elvegye fiatal külsőd. Így csak a varázslat első fele teljesült. Ha a második sort is kimondtad volna hangosan, akkor végső céljához segíted, a lelked is megkaparintotta volna. Így csak jó pár évnyi fiatalságodtól fosztott meg, örülj neki, hogy ennyivel megúsztad!

- Vissza akarom kapni a régi külsőm, nem érti? Bármit megteszek, amit mond…

- Az nem lesz egyszerű. – gondolkodott el Kirony. – Először is meg kell találnod a gonosz Holkot, ki a kard segítségével jutott fiatalságodhoz, és ha sikerül megölnöd, a varázslat feloldódik. Vigyázz, egyedül kell megtalálnod a módját, hogyan pusztítsd el őt! Senki segítségét nem veheted ott már igénybe, különben az átok miatt örökre ebbe a testbe fog záródni lelked! Neked kell megtenned és ezzel a karddal!

Hogy találhatnám meg, hisz vak vagyok? Futott át a kérdés az agyamon.

- Nem tudná esetleg megmondani, merre induljak, hol találhatom meg őt? – további segítséget reméltem.

- Nem. Szemed világát egy varázslattal visszakaphatod általam három egész napra, többet nem tehetek érted! Ennyi idő alatt kell megtalálnod őt… - ekkor közelebb lépett hozzám, éreztem arcom bőrén a légvételeit. Kezeit szorosan szemhéjaimra illesztette, majd néhány varázsige elmondása után megszűnt a szorítás szemeim körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, és újra láttam. Ott állt Kirony előttem, szó mi szó elég sokat öregedett ő is, amióta nem láttam. Aztán láttam a szobát, majd Slent, ahogy egy székben ülve feszülten figyel engem. Szám széles mosolyra húzódott, ebből a barátom is megértette, a boszorkány varázslata sikerült. Szinte hallottam a mázsás kő lezuhanását a szívéről, a megkönnyebbülés okozta örömében felpattant a székről és magához ölelte vékony, csontos testem. Most láttam csak, milyen ráncos, papírvékony bőr fedi kezeimet.

- Most menjetek! Az idő kevés! – szólt Kirony. Közben pedig egy papírdarabot dugott szinte észrevétlenül köpenyem zsebébe, és halkan suttogott. – Az ezen lévő varázsszavak segítségedre lesznek majd. Ha kimondod őket, megláthatod, mi a valóság és mi a varázslat.

- Köszönöm! – hálálkodtam, de nem próbáltam megfejteni, mire utalgat ilyen sejtelmesen. Közben pedig már indultunk is kifelé a boszorkány házából.

- Légy óvatos! Lehet, hogy a Holk is vadászik rád, s további varázslattal megpróbálja ellopni a lelked… - mondta még Kirony útravalóul.

- Az leszek! Remélem, nekünk előbb sikerül rátalálnunk! – bizakodva fordultam Slen felé, kezemmel megveregettem a vállát és elindultunk.

- Csak kövesd a megérzéseidet… - szólt később Kirony az ajtóban állva, de halk szavait talán már csak magának szánta.

Ezelőtt sosem hittem volna, ennyire sokat jelenthet elveszíteni a szemem világát. Újra élveztem az erdő szépségét, a fény adta csodálatos kontrasztokat. De hamar befelhőzte apró boldogságom egét a gondolat, ha nem sikerül megtalálnunk a fiatal külsőmet ellopó gonosz Holkot, akkor ebben a testben kell leélnem az egész életem.

Három napunk van, hetvenkét óránk, aztán elveszik az a picike remény is, hogy rátalálunk. És nem is elég megtalálnunk őt, végeznem is kell vele. Nagyon gyengének éreztem magam, képtelenség, hogy szembeszálljak egy fiatal testben lakozó varázslóval. Halvaszületett ötletnek tűnt, de meg kellett próbálnunk.

A Bredontól keletre fekvő hegy felé vettük utunkat, megérzéseim arra vezéreltek. A hegy mögött feküdt Sedar városa, talán ott fogom megtalálni őt. Slen mindig előttem járt legalább húsz lépéssel, sokszor nem győzte bevárni, míg én is megérkezem, hisz vén lábaim nehezen vittek előre. Arról nem is beszélve, hogy a meredek ösvényeken még nehézkesebb volt az előrejutás, többször is rászorultam barátom segítő kézfogására. Erőm fokozatosan elfogyott, kimerültem, végül napnyugtakor már teljesen legyengülve, erőtlenül rogytam össze a sziklás hegyoldalban. Slen hamar ott termett mellettem és felkarolt, de megmakacsosodott lábaim nem engedelmeskedtek. Muszáj volt pihennem, közben pedig értékes perceket, órákat veszítettünk az időből… Az éjszakát ott töltöttük, a sötétben nem tudtuk folytatni utunk.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Álmos szemeim nehezen nyíltak a hatalmas fényben, de körbenézve sokkal barátságosabbnak hatott a környezet, mint az éj sötétjében, mikor lefekvéshez készülődtem. Lassan felültem a fűben, és szemeimmel Slent kerestem. Nem messze a lábamtól terült el fiatal alakja, még mély álom tartotta lelkét fogságban. Gondoltam, szerzek egy kis reggelire valót míg felébred, és tűzet is gyújtok a csípős reggeli hidegben. Az oldalamon lógó kardra pillantottam. Átkozott! Lecsatoltam. Úgy döntöttem, hogy inkább kölcsönveszem Slen kardját, azzal vágom apróra a száraz gallyakat. A barátom háta mögött magasló fa tövében volt letámasztva a kardja, tetején gúnyája nyugodott. Már messziről ismerős volt a kardhüvely, apja gondosan ápolta, fényeztette ezen tárgyait. Óvatosan felemeltem a kabátot, és óvatos mozdulatokkal kihúztam a kardot a hüvelyből. Megrökönyödtem. A kard, mintha az enyém hű mása lett volna. Szemem azonnal a markolat körüli írást kereste, s mikor rátaláltam a varázsszavakra, megingott lábam alatt a talaj. Nem értettem, hogy kerülhetett a barátomhoz ez a kard. A földön heverő sajátom mellé fektettem. Az írásokat összehasonlítva feltűnt, hogy Slen kardjába is ugyanazokat a szavakat vésték. Hogy juthatott hozzá? Ez a kard is ugyanazt a varázslatot rejtené? Vajon barátom fiatalsága elég bizonyíték lehet rá, hogy nála még nem következett be az átok? Vagy csak a gonosz varázslat közeledte fenyeget? Éreztem, Slen biztosan tudja a kérdéseimre a választ. Viszont mi van akkor, ha őt már hatalmába kerítette valahogy a gonosz?! Szívem azt súgta, ébresszem fel, tőle kérjem a feleletet gyanakvó kérdéseimre, de eszem óvatosságra intett. Slen hirtelen megmozdult, gyorsan kellett döntenem. Lassú ébredezése, lusta mozdulatai elég időt hagytak nekem, hogy gyorsan visszacsúsztassam a kardját a hüvelybe, és a gúnyát is visszafektessem a tetejére, mintha mi sem történt volna.

Egész nap más szemmel tekintettem Slenre, minden mozdulata mögött valami ellenséges tartalmat kerestem. Kevésbé hagytam, hogy segítsen a meredek sziklákra való feljutásban. Inkább nagyobb erőfeszítéseket tettem, jobban titkoltam testem gyengeségét, azt, hogy fáradok. Barátom felajánlotta, hogy viszi egy kicsit helyettem a kardot, azzal is könnyítse terhemet, ha már egyéb segítséget úgysem fogadok el, de már eszem ágában sem volt kiadni ezt a fegyvert kezemből, mely egyetlen útját jelentette a menekülésnek ebből a szörnyű helyzetből. Kétkedésem egy percre sem hagyott nyugodni, de furcsamód megérzéseim megint ösztönösen azt súgták, nem kell aggódnom, ha megérkeztünk Sedar városába, ott végre mindenre fény derül. A második nap végén végre feltűntek a város fényei. De utunkat nem folytathattuk a sötétben, pihennem kellett, erőt gyűjteni az út további részéhez és az ellenséges Holk elpusztításához. Mintha minden egyes nappal egy évet öregedett volna testem, egyre nehezebb volt.

Végül eljött az utolsó nap, mikor még szemem világa segítségemre lehet a gonosz megtalálásában. Egész gyorsan elértük Sedar első házait, az embert könnyebben viszi lába előre, ha látja is maga előtt a célt. A városban nagy volt a zűrzavar, valami ünneplésre készülődtek, az utcákat emberek tömege lepte el. Hogy fogom így megtalálni őt ebben a rengetegben? Tanácstalannak éreztem magam, főleg azért, mert a városba érkezvén elmúltak a sokat mondó megérzéseim, így valóban csak szemem világára hagyatkozhatok, ha meg akarom lelni a Holkot a tömegben. És továbbra sem volt tiszta előttem, hogy barátom segítségére számíthatok-e, vagy ő már az ellenségeim táborába tartozik. Végül nem bírtam tovább, odafordultam hozzá és egyenesen a szemébe néztem:

- Slen! Honnan szerezted ezt a kardot? – közben a gúnyája alatt rejtegetett tárgyra mutattam. Mint akit hosszú idő után végre feloldoznak titoktartása alól, olyan megkönnyebbüléssel kezdte mondani:

- Miután megmutattad a kardod nekem, nem hagyott nyugodni. Munkám félbehagyva elrohantam én is a vásárba, hogy megtaláljam azt a vak öregembert, aki ilyen olcsón eladta neked. Körbementem többször is, de a vak öreget nem találtam sehol. Aztán később feltűnt egy vénember, aki hasonló kardot szorongatott kezében, mint a tiéd és ugyanúgy húsz aranyat kért csak érte. Kicsit megborzongtam az öreg láttán, mintha saját magamat láttam volna idős koromban, egy ugyanolyan anyajegyet viselt kezén, mint az enyém. – közben mindketten a jobb kézfejére pillantottunk, ahol a sötétre festődött folt feküdt. Akkor én is saját öreg másomtól vettem a kardom? Villant át az eszemen, lehet…

- De én nem csináltam vele semmit! – folytatta. – Amint megvettem, már rohantam is utánad az erdőbe. Nem is láttam a markolatba vésett szavakat sem. Miután rádtaláltam és elmondtad, mi történt veled, akkor néztem meg a sajátomat és fedeztem fel az írást. Nem mertem kimondani őket… és féltem elmondani neked korábban! 

- Semmi baj, örülök, hogy most már tisztázódott! – nyugtattam meg, hogy nincs harag. Furcsa érzés kerített hirtelen hatalmába. – Menj haza, Slen!

- Tessék? – nézett rám értetlenül.

- Érzem, itt már magam kell boldogulnom. Köszönöm, hogy eddig ennyit segítettél, nélküled nem jutottam volna el idáig! De most menj, tudod, egyedül kell megtennem! – ismételtem Kirony szavait, miközben magamhoz öleltem barátom fiatal testét. Tudtam, hogy feláldozná értem akár az életét is, de most rajtam volt a sor. A gonosz már nagyon közel volt, szinte éreztem a levegőben, hogy figyel. – Menj…

Nagy nehezen elindult, megvártam, míg teljesen eltűnik alakja az emberek között.

Ahogy mentem tovább az utcákon, a tömegben sodródva egyre csak az emberek arcát figyeltem, egy nagy térre vezetett utam. Vajon hogy fogom felismerni a gonosz Holkot? Fiatal külsőm viselné, amit tőlem lopott? Kerestem a tömegben az ismerős vonásokat, de hiába.

- Nagyapa! – hallottam egy kiáltást a távolból, s mire fejem a hang irányába fordítottam, már egy csöpp szőke kislány kapaszkodott szorosan a nadrágom szárába. – De jó, hogy visszajöttél! – közben pedig oly erősen markolta az anyagot, mint aki sosem készül elengedni azt.

- Én nem vagyok a te… - nem fejeztem be a mondatot, mert körülöttem addigra másik három nagyobb gyermek sorakozott, s mind örömittasan ölelte magához csontos testem.

- Olyan jó, hogy visszajöttél! – kiabálta mindegyik.

Meghatódtam szeretetük súlyán, nagy hatással voltak rám. Sosem volt igazi családom. Sosem éreztem azt, milyen a testvéri vagy a szülői szeretet. És most hirtelen kaptam egy egész nagy családot, unokákat, akik törékeny lelkükkel, tiszta érzéseikkel, szeretetükkel teljesen levettek a lábamról. Egy pillanatra meg is feledkeztem utam céljáról, legszívesebben felvállaltam volna a szerepet, mellyel az apróságok ruháztak fel, nem törődve azzal, hogy életem nagy része elveszett, s már valószínűleg nem sokat tartogat számomra a jövő. Hisz az a kevés szeretetben töltött idő százszor többet jelent a hosszú, magányos évek rengetegétől.

Körbenéztem, a város főterén álltam, több száz ember körülöttem. Itt az idő. Benyúltam piszkos köpenyem zsebébe és kiemeltem a levelet, melyet Kirony bújtatott oda. Egy megsárgult papírt tartottam kezemben, az idő ellopta hófehér színét. A feketén írott betűk hosszú kavalkádja kissé elmosódva állt össze súlyos szavakká.

- „Forden lute noiro et gracvin stim alai nomirendum” – mondtam ki hangosan a varázsszavakat, közben szemhéjaim összeszorítva koncentráltam, hogy sikerüljön. „…megláthatod, mi a valóság és mi a varázslat…” visszacsengtek fülembe a boszorkány szavai. A tömeg moraját fokozatosan megölte a csend. Lassan kiengedtem a szorítást szemeim körül és látni akartam. Felnyitottam szemem és az embereknek csak hűlt helyét láttam, a lábamnál sorakozó gyerekek is eltűntek. Nagy volt az üresség, az egész tér kiürült, de még nagyobb volt a csönd. Körbefordultam és a hátam mögött nem messze megláttam egy alakot, felé fordultam és tudtam, hogy ő lesz az. Ketten maradtunk, csak ő és én. Eddig gonosz varázslata játszott tréfát velem. Éreztem, itt semmi sem volt igazi, az emberek, a gyerekek… mind-mind a játék résztvevői, szereplői voltak. Átkozott ez a város is! A Holk több lépésnyire állt előttem, de nem közelített felém. A gonosszal néztem farkasszemet, majd lelkünk őrült csatározásba kezdett.

Lehunyta szemét, és a fejemben kusza képek gyülekeztek. Mintha így mondaná el, mit akar tőlem. Lelkemet akarta, bármit megadott volna érte. De miért kell neki ennyire? Amint átvillant a kérdés a fejemen, már jött is a válasz. Szerelmének… ki egyszerű földi halandó volt egykor, de elszakította tőle az élet természetes velejárója, a halál. Elrabolta tőle a legféltettebb kincsét, mely ellen a Holk semmit sem tehetett. Annyi hatalma, tudása és varázsereje nem volt, hogy a halálból teljesen feltámassza őt. Már száz éve varázskardjai segítségével rabol kedvesének fiatal külsőt, hogy olyan szépnek és fiatalnak láthassa, mint egykoron, és lelkeket, hogy pár pillanatnyi életet visszaadhasson neki. Az én lelkem, mely számomra még több évtizednyi életet jelentene, kedvesének csak egy röpke percre elég. Láttam gyönyörű fiatal szerelmét, fehér bőrét, hosszú barna hullámokba göndörödő haját. Láttam, amint a Holk tartja szorosan karjaiban törékeny élettelen testét, és éreztem elviselhetetlen fájdalmát. Lassan már húsz éve nem volt olyan pillanat, hogy legalább egy perc élettel megajándékozhatta volna kedvesét. És most olyan közel volt hozzá, de ez is elveszni látszott. Erőszakkal nem rabolhat lelkeket, az embernek magának kell lemondani róla. De mivel egy olyan ember sem akadt, ki megtenné ezt az ő kedveséért, kétségbeesésében bármire képes lett volna. Így kihasználva varázserejét, olyan kardokat készíttetett, amin az idegen írás segítette a céljához. A tudatlan halandó maga ajánlja fel fiatalságát és lelkét a gonosznak, csak nem tudja, hogy éppen ezt teszi.

Fájdalma egyre fokozódott, hisz számára az én lelkem is már elveszni látszott. Kirony által már ismertem a varázslatot, tudtam, mit jelent… talán újabb hosszú évek telnek el, mire talál egy új lelket kedvesének és reménykedhet egy együtt töltött pillanatban.

Kiráztam gyorsan fejemből a Holk fájdalmas gondolatait. Meg kell tennem! Biztattam magam. Előrántottam a köpenyem alól a varázskardot, két kezemmel erősen szorítottam a kemény markolatot. Közben éreztem, a látásom is egyre homályosodik… letelt a három nap… Gyorsan kell cselekednem! A kard pengéje a Holk felé tekintett, közben az meg sem mozdult. Fölnéztem az egyre sötétülő égboltra és kiejtettem a számon:

- „…cum halei nomira tu…” – Legyen a tiéd! Egy percnyi boldogság…

Amint kimondtam a varázsszavak kardomba vésett második sorát, testem összecsuklott, és elterült a főtér hideg kövén. Szemem világa elveszett, de legbelül láttam, amint a Holk siet kedveséhez az ajándékba kapott lelkemmel és a nő halotti ágyában magához térve boldogan öleli meg szerelmét, majd egy csókkal köszöni meg, hogy álmából ily kedvesen ébresztette.

Ajkaim lágy mosolyra húzódtak, örültem, hogy ilyen nagy boldogsággal jutalmazhattam meg két szerelmest. Megérte…

*******

 Lassan összeszedtem magam és kibotorkáltam az erdő sűrűjébe. Legalább hatvan évet vesztettem el a külsőmből, és ugyanennyit a lelkemből három nap leforgása alatt. Egy cseppet sem bántam, amit tettem. Más már nem járt a fejemben, mint hazamenni. Nehéz volt az előrejutás, nagy út állt előttem. Pár órával később elhagyott minden erőm, egy nagy fa törzse elé roskadtam össze. Nehezen jött minden légvétel. Hangokat hallottam. Valaki közeledett felém. Apró lépések sora recsegett az őszi avaron. Egyszer csak abbamaradt, éreztem, itt van már nagyon közel, mikor egy finom apró kéz érintését éreztem arcomon.

- Nagyapa, majd én vigyázok rád! – és a csöpp karok nyakam köré fonódtak.