Belegondoltál már, mekkora a Világmindenség? Én sokszor. És volt, hogy szinte fájt rágondolni, fájt, hogy bármennyire is próbálom erőltetni, kitalálni, meglátni a végtelent… nem megy. Még nekem sem.
És az eszedbe jutott-e valaha, hogy milyen különös ez a szó: „Világmindenség”? Ha beszélni kezdesz róla valakinek, valószínűleg rögtön megemlíted, hogy a világ végtelen. Talán még magyarázod is: végtelenül nagy, nagyon nagy, akkora, hogy el sem tudjuk képzelni. Pedig nem nagy. Beleférne egy dióhéjba – amikor ezt mondom, mindig elmosolyodom, hiszen most arra gondolsz, hogy milyen nagy diónak is kell lennie, ha ekkora a héja.
De azt mondom, ne is próbáljuk most megérteni, mekkora a világ. Elégedjünk meg azzal, hogy „elég nagy”, elférünk benne. És mégis… kicsinek érezzük. Én is néha szinte várom, hogy rám szakadjon az egész, vagy felszippantson az égbe valami rejtélyes, ellenállhatatlan erő, bármennyire is küzdjek ellene. Ilyenkor – mint egy rémálomból – felriadok.
És itt kezdődik mindig a probléma. Most épp benned riadtam fel, téged foglak… eltüntetni, helyetted fogok élni, és senki sem sejti meg soha, hogy te már nem ugyanaz vagy, aki tegnap voltál, és egyszer majd megint felébredek – valaki másban, és ami maradt belőled, eltűnik, meghalsz a világ számára is. Miattam.
Már megint elmosolyodtam. Ha itt lennél még, talán gyűlölnél, de legalábbis félnél tőlem, hiszen akaratlanul, de megöltelek. Pedig lehet, hogy nagy jót tettem veled és inkább hálásnak kellene lenned. Te már nem létezel, én meg még mindig itt vagyok. Csak nem tudom, hol. És tudod, mi a legrosszabb? Hogy még én is, még most is tudni szeretném, hogy hol vagyok, pedig már azt sem tudom felfogni, hogy – vagyok.
Sajnálom ezt a mostani váltást, szerettem Jean-Pierre lenni. (El kellene menni a temetésére. Biztosan nehezen értik meg a rokonai és barátai, hogyan halhatott meg egy fiatal, erős, sikeres luxemburgi arisztokrata egyik pillanatról a másikra.) Remélem, hamarosan elmúlik ez az érzés, és kiderül, hogy ezúttal jól jártam és előrébb jutok, nem csak az időmet pocsékolom, míg a többiek…
Kíváncsi vagyok, melyikükkel találkozom először. Szövetségesekkel vagy ellenfelekkel? Bár nem biztos, hogy még ugyanazok a szövetségesek és az ellenfelek, akik korábban voltak. Már ha ugyan van még „odakint” valaki rajtam kívül, hiszen fogyunk, egyre kevesebben leszünk. Sokan megőrülnek, a valóság iszonyata elől önmagukba zárkóznak. Elalszanak. Mint az a vad kislány, akiről tegnap olvastál a Sidney Times-ban, aki egy böhöm konyhakéssel védte meg magát. Öt felnőtt férfit nyírt ki, amikor azok részegen rátámadtak, meg akarták erőszakolni őt meg azt a süketnéma abó kissrácot, akit az öccsének tekintett. Nem értik az emberek, hogyan tehette ezt, hogyan volt képes erre, hogy bírta ki. Valószínűleg már be is zárták valami kórházba, leszedálták, hogy ne csináljon bajt, amíg az orvosok kitalálják, mit kezdjenek vele. Jobb így neki. Már nem akar részt venni a küzdelemben. Ő már nem ébred fel többé az iszonyatból az iszonyatra.
Emlékszem, Lucia néni, a nagynénéd – a nagynénénk nézte az esti híradót, és amikor mutatták a kislányt, azt mondta: „egyem meg, mint egy kis angyalka!” A néni mindenkit szeret, akinek nincs rablógyilkos ábrázata. Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e, hogy mennyire közel járt az igazsághoz.
Mert hát valami ilyesmiről van szó.
Angyalok. Errefelé a legtöbben így neveznének bennünket. Nincs saját testünk, anyagtalan tudatok vagyunk, és mégis köztetek élünk. Itt nyüzsögtök előttünk, előttem. Üldögélek a padon, süttetem magam a napon, nézelődöm, és ti nem tudtok semmit erről a káoszról. Hogy irigyellek benneteket!
Van egy jópofa mondásotok: „ugyanaz van odafent, mint ami idelent.” Igaz. Ti is csapatokat alkottok és szervezkedtek egymás ellen, mert mind meg vagytok győződve arról, hogy csak a ti igazatok a helyes, és mindenki más ostoba és téved. Mi is valahogy így vagyunk ezzel. Csapatokba tömörülünk, úgy gondoljuk, hogy mi csináljuk jól, és a többiek elrontják a Tervet. Megjegyzem, nem vagyok biztos abban, hogy csakugyan létezik Terv. Szerintem csak úgy rögtönözte. Helyesebben fogalmazva – és feltételezve, hogy nekem van igazam – csak úgy rögtönöztük. Te meg én. Te. Vagyis én.
Látom, nem érted. Nem csodálom. Én sem értem, csak érzem, aztán persze tévedhetek is, de ezt aligha tudom meg.
Isten, vagyis a Mindenség, a Létezés szilánkokra hullott, és ezek ott vannak bennetek, emberekben, legalábbis néhányotokban feltétlenül. Van, akiben kisebb, van, akiben nagyobb. Mi, angyalok, ezeket a szilánkokat őrizzük, valami dolgunk van a világban, de senki sem tudja, hogy melyikünk feladata az „igazi”. Nem értem igazán, mi történhetett, hiszen minden Isten része, még mi, „angyalok” is, mint ahogy minden ember és minden állat, de még a legkisebb kavics vagy felhőfoszlány is. Talán csak arról van szó, hogy egyes isten-szilánkok nagyobbak a többinél, és több megmaradt belőlük a végtelenből – bármennyire paradox is legyen ez a feltételezés. Azt is csak feltételezhetjük, hogy mi miért maradtunk kissé a peremen, miért létezünk egyáltalán. Egyvalamit tudunk csak biztosra, azt, hogy feladatunk van – de ez sem ilyen egyszerű, nem egyértelmű. Sokan vagyunk és sokfélét gondolunk.
Akik a káoszt idealizálják, pusztítják a szilánkokat. Tagadják a rendezőelvet, létellenesnek tartanak mindent, aminek mintázata, rendszere van. Borzalmas kínok várnak rád, ha megkaparintanak. De talán nekik van igazuk.
Akik a korábbi egységet imádják, mennyei kincseskamrákba gyűjtik a szilánkokat. Azt remélik, egy napon valamennyit megszerzik, és akkor majd a legnagyobb alázattal felépítik és felébresztik az Istent, hogy az emberek tudatán keresztül nyert tapasztalatokkal gazdagabban uralkodhasson a világon. Talán nekik van igazuk.
Vannak, akik szerint amíg csak lehet, tartani kell a mostani állapotot, mert még nem lehet vége a létezésüknek. Magára Istenre várnak, szerintük csak ő fejezheti be a Tervet. Ők talán kifejezetten élvezik ezt a mostani világot, és ránk vadásznak – tőlük nem kell félnetek. Talán nekik van igazuk.
Akadnak olyanok, akik „saját szakállukra” dolgoznak. Gyűjtik vagy pusztítják a szilánkokat, ahogy épp az érdekeik kívánják. Ha nem temethetnek magukba egy újabb szilánkot, néha inkább megsemmisítik, hogy másé se lehessen. Tőlük mindenki tart. Talán nekik van igazuk.
Sokan és sokfélék vagyunk még mindig és sok a dolgunk. Ti is sokan vagytok. Bár most eggyel kevesebben lettetek…
Érzem, hogy távolodik a tudatod, ahogy beleolvadsz a könyörületes nemlétbe. Gondolataid, érzéseid akár a végtelen óceánba hulló jégdarabok. Olvadsz, eggyé válsz a világóceánnal. Mégis, ugyanúgy csillapíthatatlan a tudásvágyad, mint amikor megszülettél, ám tőlem is csak feltételezéseket kaphatsz, válaszokat nem. Kérlek, érd be ennyivel!
És most elengedlek. Köszönöm az életed, útravalóul pedig azt kívánom, találd meg a helyed és ne-légy boldogan!