Csendes és nyugodt volt az idő: az ég szürke, szellő sem rezdült. Akár egy bágyadt, őszi délután… a Marson. Korábban, amikor orbitális pályán keringve ellenőriztem a helyet, nem gondoltam volna, hogy ennyire csendes és elhagyatott lesz.
A sárba fúródott mentőkapszula roncsa mellett álltam. Hétszemélyes volt, olyan, akár egy hosszában félbevágott henger. Szürke fémteste már erősen rozsdásodott. A belsejében hordozta a hibernátorokat, majd talajtérés után kettérepedt. Egyszer használatos típus volt, és nem valami nagy, mert az emberek szorosan egymás mellett, mélyálomba fagyasztva kaptak helyet benne. Manapság már nemigen látni hasonlót. Kicsit furcsállottam is, hogy kerülhetett ilyen muzeális darab egy egyszerű teherhajóra, de most nem értem rá ezen töprengeni.
Megvizsgáltam a hibernátorokat. Az első kettőben halott emberek voltak. Arcukon békés tudatlansággal lebegtek a sztázismezőben. A harmadik üresen tátongott, talán nem is használták soha. A negyedikben szintén egy halott volt, de arcára rémült iszonyat kövült. Bőre elszürkült, vénái kidagadtak. Valaha csinos nő lehetett.
Az ötödik hibernátorgubó kifakadt, akár egy gennyes kelés. Mostanra már megszilárdult sárgás fagyasztófolyadék buggyant elő a repedéseken, és helyenként valami vörösesbarna anyag szennyezte be. A domború, kerek üvegablak mögött pedig, ahol az arcokat lehetett megfigyelni, egy torzszülött, egy emberi korcs rettenetes sebektől szabdalt fejét pillantottam meg. Közelebb hajoltam, és észrevettem, hogy ez a halott is a megszokott hibernációs kezeslábast viseli, sőt, a mellén levő rangjelzés alapján a hajó legénységéhez tartozott – márpedig egyetlen hajóra sem vennének állományba mutánst. A sebek különben is frissnek tűntek, noha ezt elég nehéz megállapítani a fagyasztott testek esetében. Arra a következtetésre jutottam, hogy a sérülések egy részét alighanem már a mentőkapszulában szenvedhette el.
A legkülönösebbnek mégis az utolsó és az az előtti hibernátorgubó bizonyult. Üresek voltak. Úgy értem: mostanra már nem volt bennük senki, de amikor a mentőkapszula a bolygóra érkezett, még mindkettő foglalt lehetett.
Semmi más kiindulópontom nem volt, mint a délkeleti irányba vezető lábnyom, ami a hatodik gubótól indult, melyben több árulkodó jelet is felfedeztem. Nem találtam jelzést az utolsó hibernátoron, amiből kideríthettem volna, ki- vagy miféle lehetett, aki ebben a gubóban menekült. De ami még ennél is furcsább, lábnyomok sem voltak sehol, mintha csak valaki módszeresen eltüntette volna azokat. Sem a harmadik, sem a hetedik gubóból nem vezetett nyom, csak a hatodikból.
Bedugtam egy adatkábelt a mentőkapszula kommunikációs csatlakozójába, és letöltöttem minden információt, hogy majd később gondosan analizáljam a fedélzeti naplót, mert most sürgetőbb feladatom támadt. Vetettem egy pillantást a páncélomba épített letapogatóra, de sem az, sem a kémhold nem jelzett mozgást a közelben. Élőlényre utaló hőkisugárzást sem érzékeltem, ami elég gyanús volt, ezért fokozott éberségre utasítottam a kémholdat. Néha vannak előnyei is a rangnak. Ha nem lennék önálló vadász, most nem ügyelné ilyen, magasan az űrben keringő szerkezet a biztonságomat. Olyannyira kevés maradt belőlük…
Zsákomból előszedtem a szertartáshoz szükséges eszközöket: a vékony, fekete háromlábú állványt, a fémserpenyőt, a parázskeltőt és némi szenet. Az állványra helyeztem a fémtálat, alá pedig kis halomba rendeztem a szenet. Lekapartam egy darabot a hibernátorra száradt fagyasztófolyadékból. Ügyeltem rá, hogy abból a vöröses anyagból is kerüljön bele. Aztán a hatodik gubó mellé térdeltem. Övemből elővettem egy parányi kristályszilánkot, és betartottam a hibernátor belsejébe. Csupasz kezemen éreztem, milyen hideg van odabent, pedig már néhány órája kimerülhetett a fagyasztó energiatelepe. A kristály lassan átvette az egyre gyengülő, ám még általam is érzékelhető asztrális remegést. Valaki nagyon retteghetett odabent. A hidegtől görcsölni kezdett a kezem, de nem hagyhattam ott a gubót, mert a kristálynak szüksége volt még egy kis időre. Aztán végre ez a pillanat is elérkezett. Ujjaimat összezártam a kristály körül, és lassan kihúztam a kezem a hibernátor belsejéből. Nagyon jólesett a külvilág kellemes melege. A megzilárdult fagyasztófolyadékot, a kristályt és egy csipetnyi sarat a fémtálba helyeztem, aztán letérdeltem az állvány mellé. Közel tartottam a szénhez a parázskeltőt, és megnyomtam rajta a gombot.
Nem történt semmi. Egy pillanatig döbbenten néztem magam elé, majd újra megnyomtam a gombot. Most sem történt semmi. Ez aztán a balszerencse! Rövid ideig tétováztam, de nem volt pocsékolni való időm. Kénytelen voltam megtenni. Intésemre fellobbant a láng, a serpenyőben pedig hamarosan sisteregni kezdett a fagyasztófolyadék. A Rend szerint nem volna szabad eszköz nélkül tüzet gyújtani, de most nem maradt választási lehetőségem. A serpenyőből fanyar füst szállt fel, ami hamarosan elszíneződött, ahogy a kristály is elolvadt.
Most! Rögzítettem a páncélom hidraulikáit, nehogy a transz közben eldőlhessek, majd előrehajoltam, és beszívtam a füstöt. Azon nyomban hullámzani kezdett, majd elmosódott előttem a világ, és tudatom kilépett a testemből. Körülöttem fokozatosan olvadt semmivé a létezés. Tudom, hogy a szemlélő számára egyetlen másodpercnek sem tűnne az egész, de nekem időtlen volt az eszmélés. Nagyon zavaros dolgokat láttam és hallottam, ezért minden tudásomat össze kellett szednem, hogy kibogozhassam a közelmúlt eseményeinek lenyomatát.Rémület.
Állati rémület, melyben már hírmondója sem maradt a rendszerező elmének. A hatodik hibernátorgubóban menekülő ember szemével látom, ahogy az űrhajó utasai reszketve, halálos csendben lopakodnak a hajó sötét folyosóin a mentőkapszula felé. Kettejük kezében fegyver van, valamiféle jelzőpisztoly. Én azonban tudom, hogy ami elől menekülni próbálunk, nem sebezhető ilyen lövedékekkel. Elérjük a kapszulát, és villámsebesen átöltözünk. Férfiak, nők vegyesen – most senkinek sem jut eszébe kifogásolni ezt. Elfojtom az örömöm, amikor végre bevetődhetem a hibernátorgubóba. Mielőtt még bekapcsolna a sztázismező, körülnézek, és megelégedéssel nyugtázom, hogy társaim is éppen most, velem egy időben merülnek hibernációs álomba. Látom becsukódni a vaskos zsilipet, és végre megnyugszom. A gubó ablakából még megpillantom a távolodó űrhajót, aztán beindul a kapszula hajtóműve, és minden elsötétedik.
Felriadok.
Valami kúszik… Kúszik és tapogatózik. Hirtelen nem tudom, hol vagyok, ki vagyok, de aztán az eszembe villan minden. És tudom, hogy nagy baj van. Sztázisban nem lenne szabad magamhoz térnem.
Rádöbbenek: itt van! Nem sikerült elmenekülnünk előle. Mindvégig velünk volt. Gyorsan mormolni kezdem a Védelmezők neveit, egyre gyorsabban. Nem hagyhatom abba. Ha egy pillanatra is abbahagynám, elvesznék. Kitartásom és neveltetésem ezúttal egy kis időt nyert nekem. Visszavonult, talán föladta.
De nem. Érzem, ahogy a mellettem levő gubóban valaki vergődik. Nem segíthetek neki. Ó, jaj, nem segíthetek neki! Nem adta föl, csak éppen továbbállt. Én túlzottan rágós falatnak bizonyultam a számára.
És máris lent vagyunk. Megérkeztünk. Néhány perc még, és elenged a gubó. Ő gyorsabb nálam, rá nem hatott úgy a mélyálom, mint ránk. Elfog a kétely: talán nem volt helyes annyira erősen védekeznem. Talán valamelyest engednem kellett volna, hogy velem foglalja el magát, amíg le nem érünk a bolygóra. Akkor a többiekhez talán nem is nyúlhatott volna. Igen. Fel kellett volna áldoznom magam, hogy megmenthessem a többieket.Halottak. Mindenki meghalt, csak hárman maradtunk. Egy társam még él, de valószínűleg őt sem tudom megóvni tőle. Most már csupán egyet tehetek: meg kell bosszulnom a halálukat, és fel kell készítenem őket a Nagy Útra.
Bánatot, megbánást és részvétet érzek.
Aztán elfog a harag.
Őt nem találom sehol. Amikor elengedett a gubó, az övé már üres volt. Nem tudom, hová tűnhetett. Nem merek hozzáérni a társaimat rejtő hibernátorokhoz, mert megfertőzhette őket. Gyors imát mondok a lelkükért, és megáldom halott testüket. Nem könnyezhetem meg őket, mert köt a fogadalmam: meg kell bosszulnom a halálukat.
A harmadik gubó is kinyílik. A kedves arcon most könnypatakok folynak végig. Már ő is sejti. Megérezte. Szeretnék vigaszt nyújtani neki, de a földbe gyökerezik a lábam. Csak nyelem a könnyeimet, és szomorúan nézek rá.De amikor kinyújtja felém a karját, megpattan bennem valami. Akár fertőzött, akár nem, képtelen vagyok rá, hogy messziről nézzem, amint elpusztítja őt.
Odalépek hozzá, gyengéden lefejtem róla a hibernátor fátylát. Remeg. Magamhoz ölelem, és megcsókolom az arcát. Rám néz. Ezt a tekintetet sosem felejtem el. Tiszta, narancsszín szempárba pillantok. Oly ártatlan, oly gyámoltalan, hogy szinte elfeledem a lelkemet fenyegető veszélyt. A regula azonban erősebb nálam. Jobb kezemmel tisztítójelet írok a levegőbe… A gubója pedig parancsomnak engedelmeskedve eggyé válik a levegővel. Hát mégiscsak fertőzött volt!
És itt jön ő. Itt jön, a semmiből termett elénk.
Átkozott!
Megrontó!
Oldalra vetődöm, és letörök egy vastag ágat a közeli bokorról. Ezzel fogom megvédeni magunkat. Nem hagyom, hogy az övé legyen!
De ő megint gyorsabb nálam. Kettőnk közé szökken, rám mered. Pupillája akár egy fekete kereszt. Elmosolyodik. Nem vicsorog, arckifejezése még csak nem is gúnyos. Játékosan fölvonja a jobb szemöldökét. Elbizonytalanodom. Nem értem az egészet.
Leeresztem a fegyverem.
Az arckifejezése rögtön megváltozik. Elkomorul, tekintetében baljós fény csillan. Mintha most barnább lenne a bőre… Valamiféle… igen, valamiféle tompán csillogó réteg borítja be. Mindkét karja megnyúlik, egész teste megváltozik. Most már nem is hasonlít emberre.
Én moccanni sem merek, de társam halkan felsikolt. Ellenségem ekkor odaugrik hozzá, és… Ezt nem bírom végignézni! Lehunyom a szemem. Tudom, hogy elkéstem. Képtelen vagyok cselekedni, ugyanakkor tudom, nem csak a félelem bénít meg. Hallom, ahogy darabokra tépi a testét. A fülemre tapasztom a tenyerem, hogy ne halljam, de a fejemben tovább visszhangzik az utolsó sikoly. Ekkor felkiáltok, és fennhangon rikoltom a Védelmezők neveit. Ő állati üvöltést hallat, és abbahagyja társam testének marcangolását. Nemsokára felpillantok, de mindketten eltűntek. Se vér, se holttest. Megpördülök – és megpillantom. Ott áll, a bokor mellett. Gyűlölettel néz felém, agyarairól vér csepeg. Erősebb nálam, de én már nem törődöm ezzel. A fejem fölé emelem a botot, és szánalmas harci üvöltést hallatva felé iramodom. Összerezzen, futni kezd. Nem foglalkozom vele, miért menekül előlem. Legyen akár csapda, összemérem vele az erőmet. Üldözni fogom, bármeddig tartson is.
Sok mindent megértettem a látomásból. Kioldottam a páncélomat rögzítő béklyót, és felálltam. A fémtálból gondosan kiborítottam az égett maradványokat, és eltapostam a tüzet. Elcsomagoltam a szertartás kellékeit, aztán jobban körülnéztem.
Egy domboldalon álltam, körülöttem fűcsomók meredtek elő a sáros, vörösagyagos talajból. Helyenként néhány tüskebokor és pár csenevész fa nőtt. Megtaláltam azt a bokrot, ahonnan a pap letörte az ágat. Jó vastagot választott. Erős ember lehetett. Néhány vércsepp maradt utána az ágon, ahogy a tüskék felsebezték a tenyerét, viszont lábnyomot itt sem leltem.
Ez szinte nyílt kihívás! A gyilkos annyira nyilvánvalóvá tette számomra, merre induljak el, hogy az már valóságos sértés. Az pedig, hogy szembogara alapján ítélve ő is a Fekete Kereszt prófétája volt, külön megtorlást követel.
Kezdett feltámadni a szél. Beleszimatoltam a levegőbe, és jellegzetes, édeskés szag csapta meg az orrom. Észak felé indultam, ahonnan a szag érződött. Tudtam, mit találok majd.
A fiatal nő borzalmasan széttépett teteme egy bokor tövében hevert. Több csontja eltört, de halálát sokk és elvérzés okozta. Gerincét csak ez után roppantották ketté. Vizsgálódásom közben figyelmes lettem valamire: a nő állapotos volt. A magzat már annyira kialakult, hogy felismertem a végtagjait. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam a zsákomból egy sztázishengert, amit azért hoztam magammal, hogy eredeti állapotukban őrizhessek meg apróbb tárgyakat, bizonyítékokat, nyomokat, de mostani célomnak is kitűnően megfelelt. Gyorsan lecsavartam a fedelét, és magam mellé helyeztem. Aztán beizzítottam az elsősegély-felszereléshez tartozó szikét, óvatosan kimetszettem az embriót, és a sztázisba zártam. Ki tudja, mire használható még egy ilyen démonivadék – mert kétség sem férhetett hozzá, hogy bimbózó lelkét már elorozta a gonosz hatalma. Persze rendtársaim előtt titokban kell majd tartanom a magzat létezését, de én a tudományra is gondolok, s nem riadok vissza a kihívástól és a veszélytől, hiszen oly sokat nyerhetekáltaluk. Természetesen jól tudom, mekkora tétért küzdünk rendtársaimmal, de én világéletemben a merészebb eszközökhöz is folyamodó kevesekhez tartoztam. A hengert visszatettem a zsákomba, aztán töröltem a kémhold memóriáját, nehogy eláruljon. Volt egy kis időm, amíg a programja újraindul, ezért visszamentem a roncshoz, és még egyszer körbejártam.
Amikor a kapszula hátuljához értem, hitetlenkedve megtorpantam. Vagy az előbb voltam figyelmetlen – ami nem túl valószínű –, vagy azóta járt itt valaki, de a roncson, alig ujjnyira a talaj fölött, sárral írt, apró betűk sorakoztak.
Egy név…
Az én nevem.
Dühösen fölhorkantam, és előkaptam a golyószórót. Egyetlen rántással kibiztosítottam, és sarkon pördültem, de senkit sem láttam. Nem mertem varázslathoz folyamodni, hiszen már így is épp elég nagy veszélyben voltam itt, a pusztaságban, egymagamban. Persze a helyzetem korántsem lehetett olyan kockázatos, mintha a Földön jártam volna, de az Őskáosz ködének hatalma ide is kiterjedt.
Emésztő, haragvó gyűlölet lobogott fel bennem egykori rendtársam iránt. Egyes elemzők úgy vélhetik majd, helye lett volna lelkemben némi részvétnek és megbocsátásnak is, de akkor az ilyen erényeknek még az árnyéka is elkerült. Egyetlen ugrással felszökkentem a mentőkapszula tetejére, és a magasba emeltem a golyószórót. Az égre pillantottam, ahol a Káosz kezdett összesűrűsödni. Mennydörögve elharsogtam a Védelmezők neveit, és egy sorozatot lőttem a levegőbe. A felrobbanó lövedékek különös lángformákat teremtettek a gomolygásban.
Mintha csak kilyukasztottam volna egy felhőt, csendes eső kezdett hullani nagy, kövér, langyos cseppekben. Ha követni akartam a lábnyomot, haladéktalanul el kellett indulnom.
Futni kezdtem, de páncélom túlontúl súlyosnak bizonyult, és többször is elcsúsztam a domboldalon. Keserűen gondoltam arra, hogy valaha nem kényszerültem volna így, gyalogosan üldözőbe venni a szörnyeteget, mert egykoron voltak olyan járműveink, melyekkel az ilyen nehéz terepen is sikeresen követhettem volna a nyomot. De ezek az idők már régesrég elmúltak. A világ túlságosan megváltozott… és azóta is egyre változik. Hajdan a mindenség még megismerhető, kiszámítható volt, de mára a Káosz befolyása felülkerekedett a valóságén, és ez az uralom napról napra csak erősödik. Mi, a Fekete Kereszt prófétái vagyunk az Igaz Múlt őrzői, az emberiség utolsó reménye, és elkeseredetten küzdünk egy olyan nemes és szent csatában, melyben – bár ezt magunk előtt sem merjük bevallani – nem nyerhetünk, és egyre inkább alulmaradunk. Rendünk hatalma korántsem töretlen, ugyanúgy megsínylette az utóbbi évszázadokat, mint a világ. De amíg bármelyikünkben van egy csepp élet, addig nem adjuk fel a harcot. Erre esküt tettünk.
Amíg hajnalonta a kolostor belső udvarán az alvókamrámból átsétáltam a tanítványaimhoz, gyakran felidéztem magamban egykori mesterem tanításait. Egy alkalommal úgy példázta a túlzottan képlékeny valóság veszélyét, hogy említést tett egy, az átlagosnál valamivel érzékenyebb illetőről, aki úgy hitte, hogy mérgesgombát vacsorázott, s – bár valójában az étel jó volt – meghalt. A történet alatt az egyik beavatott tanuló elnevette magát. Ekkor a mentor odaintette magához a rendbontót, és haladéktalanul novíciussá minősítette vissza, mondván: „Két ok miatt nevethetett: az egyik, hogy nem fogta föl a történet jelentőségét, a másik pedig, hogy valami másra gondolt közben, nem figyelt oda az előadásra. Mindkét ok elegendő a szigorú büntetés kiérdemlésére. A kellően elvonatkoztatott gondolkodás hiánya legalább annyira káros, mint a fegyelem hiánya, mert az előbbi a korlátoltság béklyójába veri az embert, az utóbbi viszont túlságosan letérítheti a bizonságos ösvényről.” Akkor még úgy gondoltam, eltúlzott volt ez a büntetés, de érettebb fővel csak helyeselni tudtam – a tanonc egyébként valóban gyengének bizonyult: öngyilkos lett a megaláztatás miatt. A felépült házat sem kocogtatjuk végig gyönge téglák után kutatva, hanem már a falazásnál félredobjuk azokat.
De mindez nagyon régen történt. Immár én vagyok az egyik belső nagymester, ám sokkal kevesebb tanítvánnyal büszkélkedhetem, mint amennyire szükségünk lenne. Hol vannak már a békés tanítóévek, a kolostor titkos kamráiban elmélkedéssel eltöltött idők! Most sokkal világibb ügyben tevékenykedem: egy szökevényt űzök, azon ritka, kivételes lények egyikét, amely képes volt kijutni a szigorúan őrzött Földről, hogy megfertőzze a már amúgy is hanyatló kolóniákat. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel meg kell akadályoznom, hogy kapcsolatba kerülhessen a telepesekkel. Ez a küldetésem.
Végtelennek látszó sztyeppén vezetett az utam. Itt már nyugodtan nekieredhettem, nem kellett attól tartanom, hogy elcsúszom és felbucskázom. Páncélom révén gyorsabban haladtam, mint a leggyorsabb futó. A pap mindvégig egyenletes lépteinek távolságából ítélve futhatott. De vajon miért nem hagyott nyomot az üldözött? Ezt semmiképpen sem értettem. Nem lehetett annyi ideje, hogy elcsalja a papot, megölje, aztán visszamenjen a roncshoz és elsimítsa a saját nyomait, majd még az érkezésem előtt elrejtőzzön valahova. Akkor mi lehet a megoldás?
Nagy sokára balról egy erdő tűnt fel a látóhatáron. Megkönnyebbülésemre a nyomok is arrafelé vezettek. Már igen untam a pusztát, és még az sem zavart, hogy a fák között nehezebb lesz majd követni a csapát.
Az erdő mesterséges volt; nem messze tőle néhány hidroponikus kupola mellett egy félgömb alakú, többévszázados kolonistaházat láttam. Az épület alig tíz–tizenöt méter átmérőjű lehetett, de igen jó állapotban volt. Még a parabolaantenna oszlopa is állt. Egy perc sem kellett hozzá, és bezörgettem a kapun. Nem kaptam választ, ezért megnyomtam a nyitógombot. A panel vörösen felvillant: be volt zárva. Szerettem volna a kémholddal néhány felvételt készíttetni a környékről, de a felhők és a pára miatt égi kísérőm nem lehetett segítségemre. Egyedül kellett boldogulnom. Mindenképpen be kellett jutnom, a nyom is ide vezetett.
Megfelelő vékonyságú adatkábelt kerestem, és rákapcsoltam a szervizcsatlakozóra. A zár – mint minden polgári szerkezet – hamar megadta magát a Rendház kódtörőprogramjának. A jól karbantartott kapu nesztelenül félresiklott. Odabent sötét volt. Ekkor a szemem sarkából valami mozgásra lettem figyelmes, de ez a valami a szabadban mozdult. Amikor odanéztem, semmit sem láttam. Beletörődve, keserűn bólintottam, és lecsaptam a sisakom arclemezét. Természetesen a taktikai elemzőernyőn sem találtam jelét, hogy odakint bárki vagy bármi is járt volna az imént. Ezt az apró kellemetlenséget betudhattam annak, hogy még nem épültem fel teljesen a legutóbbi küldetésem óta. Akkor súlyos agyrázkódással kerültem a kirurgushoz, és hónapokig küszködtem a puszta életemért. Orvosaim már azt is csodának könyvelték el, hogy egyáltalán életben maradtam, és sosem gondolták volna, hogy alig egy évvel később már újra küldetést vállalhatok. Nem róhattam fel mindent gyógyuló elmém hibájául, de ezeket a csupán a képzeletemben létező fantomokat könnyűszerrel felismertem. Az előbb észlelt mozgás is csak és kizárólag ilyen káprázat volt.
Beléptem az épületbe. A főfolyosón végighaladva egyenesen a központi közös helyiségbe siettem. Menet közben felfigyeltem a rácsos padlóról itt-ott alácsepegő vérfoltokra. Az ajtó érintésemre engedelmesen feltárult. A teremben nagy volt a rendetlenség, és a legtöbb mennyezeti lámpát összetörték. Szemben, egy feldöntött asztal mögött négyen próbáltak elbújni. Két férfi, egy nő és egy tizenhat év körüli kislány. Amikor megpillantottak, halálra váltan felsikoltottak. Mindannyiukon súlyos ütlegeléstől származó horzsolások és zúzódások látszottak, hajuk csapzott volt, tekintetük elkínzott. Az egyik férfi karja nyilvánvalóan eltört, de a sérüléssel még nem volt idejük foglalkozni. Tettem egy lépést feléjük, ám ekkor az épebb férfi darabos, hirtelen mozdulattal felegyenesedett, és nekem szegezett egy puskát. Nagyokat nyelt és sűrűn pislogott, de könnyeitől így sem láthatott valami jól. Még egyet léptem. A kislány halkan felnyögött, és a padlóra kuporodott. Ruháját megszaggatták, és ennél még gonoszabb dolgot is művehettek vele. A nő rögtön mellé térdelt, és vigasztalni kezdte. Alighanem az édesanyja lehetett.
Felcsaptam az arclemezt, hogy beszéljek velük, de a puskát tartó férfi görcsösen megrántotta a vállát, és célzásra emelte a fegyvert. Egyenesen a szemem közé vette az irányzékot.
– Ne gyere közelebb!
Páncélom védelmében nem kellett tartanom tőle túlságosan, de nem tudtam mire vélni ezt a fogadtatást. Körbepillantottam a teremben, hátha többet is megtudok.
– Mit akarsz már megint? Az előbb nem volt elég?! – zokogta vádlón a nő, és magához ölelte a sírdogáló lányt.
– Nem miattatok jöttem – szólaltam meg. – De most már azt is tudni akarom, hogy itt mi történt!
– Tudod te azt nagyon jól! – felelte a fegyveres, és ismét kirázta szeméből a könnyeit.
Kezdtem feldühödni.
– Nincs időm veletek vitatkozni. Egy szörnyeteget üldözök, ami a Földről menekült ide!
– Én látok itt egy szörnyeteget – mondta a férfi, és elsütötte a puskát. A lövedék néhány tenyérnyivel a fejem mellett csapódott a falba. Nagyon zaklatott lehetett ez az ember, hogy ilyen közelről sem talált el. A páncélom alkaromat védő részéből kicsapódó kampós ostor egy pillanat alatt a puskája závárzata köré tekeredett. Kirántottam a kezéből a fegyvert.
– Megőrültetek? Hát nem látjátok rajtam, ki vagyok? Tőlem nem kell félnetek, ha nincs komoly bűnötök. Én nem ítélkező, hanem vadász vagyok! Innen félnapi járóföldnyire lezuhant egy űrhajó mentőkapszulája. Onnan menekül egy szörnyeteg, amit egy pap üldöz. A nyomát követve jutottam el ide, és esküszöm, hogy eddig még sosem jártam itt!
A törött kezű férfi, aki igyekezett a háttérben maradni, most megszólalt:
– Hazudsz! A saját szemünkkel láttuk, ahogy megölted a többieket. Vagy talán egy fantom bánt el így velünk? Egy fantom törte volna el a karom? Egy fantom erőszakolta volna meg ezt a lányt?
Őszintén meghökkentem. Erre aztán semmiképp sem számítottam.
– Ember! Te megőrültél! Nem tudod, mivel vádolsz! Azt kell… – Hirtelen elhallgattam, és majdnem a homlokomhoz kaptam. Most már értettem.
Nyeltem egyet, az egyik szemem pedig megtelt könnyel. Aki érzelmet gyilkol, az a legsúlyosabb vétséget követi el. Prédám immár messzebb merészkedett mindennél. Ezért a tettéért már nem fizethet az életével. Sokkal borzalmasabb véget érdemel a puszta halálnál. Nem csak emberek haltak itt meg, a bizalom is elpusztult.
Csitítóan felemeltem a kezem, de meggondoltam magam. Mégsem szóltam semmit. Nem tudtam az emberek szemébe nézni. Az a lény alakváltó, tetszés szerint változtatja a külsejét. Ha akarta, szörnyeteggé vált, amikor pedig arra volt szüksége, felöltötte az én külsőmet.
Némán kihátráltam a teremből, aztán végigsiettem a folyosón a szabadba. Mélyet lélegeztem, aztán igyekeztem a legnyugtatóbb ritmusban kortyolni a levegőt. Mihamarabb úrrá kellett lennem a felindultságomon. Az ősi módszer segítségével hamarosan visszanyertem nyugalmamat és józan ítélőképességemet.
Visszatértem a házba, mert ellenőriznem kellett a többi helyiséget is. Nem éreztem a szökevény jelenlétét, de nem akartam kockáztatni, ezért bal kezembe tőrt, jobbomba pedig pisztolyt vettem.
Az első helyiség üres volt, csak a hidroponikus kupolákban végzett munkához szükséges szerszámokat, tápsűrűség-mérőt, adagolót, lepárlót, ilyesmit találtam. Benyitottam a folyosó szemközti ajtaján. Öt halott. Mellkasukon, karjukon, nyakukon borzalmas, tépett sebek tátongtak. Nem időztem túl sokáig a vizsgálattal. Tudtam, ki felelős mindezért, és most csak azt akartam megtudni, itt van-e még az épületben, vagy azóta már továbbállt.
A következő helyiségben csak egyetlen holttest volt, de látványa felért az előző ötével. Agyoncsapta, mintha csak valami bogár lett volna. Hasa felrepedt, belei a falra fröccsentek. Vér, zsír- és húscafatok borítottak mindent. Már legyek mászkáltak a hullán. A bűz felkavarta a gyomrom, ezért még előbb kihátráltam, mint amennyi idő elégséges lett volna ahhoz, hogy kellőképp ellenőrizzem, nem rejtőzik-e valaki a szobában.
A házban rátaláltam a többi telepesre is. Ők is meghaltak. A közös helyiségbe nem mentem vissza, hogy búcsút vegyek a négy életben maradottól. Ők már nem bíznak bennünk, így a legtöbb, amit tehetek értük, az, ha többé nem hallanak felőlünk, és nem emlékeztetjük őket erre a napra. Talán az idő enyhíti a sebeiket, ha begyógyítani nem is tudja.
Nem lepett meg, amikor a pap nyoma tovább vezetett a kunyhótól, vissza a pusztaság irányába.
A távolban, egy kopár hegyvonulat fölött lenyugodni készült a Solaris. A lomhán tovakúszó, sárgás, tépett szegélyű felhőfoszlányok közül ki-kibukkanó napkorong régi emléket idézett fel bennem. Láttam már ilyen napnyugtát, többet is, mint szerettem volna. A Himalája sziklás bércei között, a kolostor-erőd falára szögezve. Megfeszítettek. Jézus Krisztus harmadik eljövetele óta a Renden belül nemigen nézték jó szemmel azokat, akik hasonlítottak az Isten fiára. Én ebből a szempontból is különc voltam: igenis vállaltam a vele való hasonlóságot, noha csak a külsőnk volt azonos. Én vajmi keveset prédikáltam összetartásról és szeretetről, bár egyáltalán nem volna ellenemre az ilyesmi, és akkoriban is jobb szerettem volna, ha nem törnek rám orvul a társaim egy hajnalon. Ruhátlanul, oltalmazó kenőcs és egyetlen ima nélkül felfeszítettek a kolostor nyugati falára, és sorsomra hagytak. Alattam hatalmas mélység tátongott, melyet elboruló képzeletem hamarosan a legszörnyűbb, fortyogó pokollal töltött meg. Önmagamat büntettem a lehető legiszonyatosabb módon. Tébolyult látomásaimból mindig csak a lenyugvó nap korongja térített magamhoz rövid időre, mielőtt az éjjeli fagy újra őrületbe nem taszított. A negyedik nap végén már alig kaptam levegőt, és éreztem, nem sokáig bírom tovább. Utolsó erőmmel ugyanazt kiáltottam, amit eónokkal ezelőtt a Krisztus is: éli, éli, lammá sabaktáni! Engem is magamra hagytak, de én sem pusztultam el. Akkor és ott értettem meg, hogy az az ellenség, amit jobban ismertem a barátaimnál, többet segíthet rajtam azoknál. Ráébredtem, hogyan használhatom fel saját céljaimra a valóság megváltoztatásának képességét, mely alighanem ott lappang mindannyiunkban, de csak keveseknek adatik meg, hogy a szikra lángra gyúlhasson bennük. Sikerült megszöknöm újonnan fölfedezett hatalmammal, de még hosszú évekig vándoroltam kitaszítottként a világban, míg a Rend vissza nem fogadott. Persze sokáig bizalmatlanok voltak hozzám, és én nem is hibáztattam őket ezért. Biztosítottam Rendem vezetőit arról, hogy eskümet nem szegtem meg, s célom változatlan, bár más eszközökhöz is nyúlok, mint társaim, mert ura vagyok új képességemnek. Megtudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen renegát, és el kellett fogadnom a billogot, mellyel a minket felügyelők könnyen felismerhettek és ártalmatlaníthattak, ha uralmunkat vesztettük volna démoni hatalmunk fölött. Tenyeremen és lábfejemen a megfeszíttetés nyomai, homlokomon a láthatatlan billog – de lelkemben ugyanaz a tűz lángolt, mint beavatásom napján, vagy talán még annál is perzselőbb. Vállaltam mindenki előtt, hogy nem engedek a mágia csábításának, és betartom a szigorú előírásokat, de most mégis hitszegővé kellett lennem. Talán hibát követtünk el, amikor a magamfajtát nem vetették rögtön máglyára, hanem kaptunk egy utolsó esélyt. Ha most nem járok teljes sikerrel, vagy netán beigazolódna, amitől a legjobban tartok, mindent el fogok követni, hogy kitudódjon bukásunk, és hírmondó se maradjon a hozzám hasonlókból. A Rendnek ki kell vágnia önnön húsából az elférgesedett részeket, bármennyire fjdalmas legyen is ez.
Kiéhezett farkasként, szinte önkívületi állapotban ügettem a mezőn. Dombról le, dombra fel. Két teljes napon át pihenés nélkül loholtam, szakadékokon ugrottam át, hegyeket másztam meg, míg végre egy szorosba érkeztem, ahol elvesztettem a nyomot. De már nem is volt rá szükségem. A pap teste a vörös sziklás homokon hevert hason fekve. A kémhold szerint kétnapnyi járóföldre nem akadt a közelben egérnél nagyobb testű mozgó élőlény.
Megfordítottam a papot. Még pislákolt benne az élet, de nagyon rossz állapotban volt. Nem segíthettem rajta. Régóta heverhetett már itt. Ujjhegyei véresek voltak, és… a szemürege üresen tátongott. Kivájta a tulajdon szemét!
Ajka megremegett, ádámcsutkája megmozdult. Valamit mondani akart! Közel hajoltam hozzá.
– Átko… zott!
Megragadta a kezem, olyan erővel, hogy csodáltam, honnan maradt még ennyi energiája.
– Visszatértél, de… engem nem… – Vért köhögött fel. – Engem nem fertőzöl… meg.
Mosolyt erőltetett az arcára.
– De nem ám!… Én tiszta maradok!
Nem lett volna értelme magyarázkodnom, ezért kíméletesen kivégeztem. Egyetlen könnyed mozdulattal eltörtem a nyakát. Nem szenvedett. Észre sem vehette.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy megöli a papot. Mire odaértem, már fölállt és felém fordult. Tökéletesen olyan volt a külseje, akár az enyém. Minden apró részlet egyezett. Rám emelte tekintetét, majd kérdőn fölvonta a jobb szemöldökét.
– Felfogtad, mit tettél? – kérdezte, és előrántott egy golyószórót.
Úgy véltem, jobb, ha nem kapkodom el. Az a fegyver még a páncélom ellenére is veszélyes.
– Én mit tettem? Hát nem érted, hogy te magad vagy a bajok forrása?
– Velem ne próbálkozz, te átkozott! – kiáltotta, és áldásra emelte a jobbját. Én ugyanúgy cselekedtem.
Egyszerre kiáltottuk a Védelmezők neveit.
Egyikőnk sem remegett meg, de ő meglepettnek látszott. Magamban elmosolyodtam. Zavara a gyengeség jele. Máris legyőztem.
– Tudod, hogy innen csak egyikőnk megy el, ugye? – kérdeztem.
Ő lassan bólintott, és eldobta a fegyverét.
– A büszkeség veszélyes dolog – mondta. – Áruld el, ki vagy te!
Ezt igazán nem tagadhattam meg tőle.
– Én vagyok a testet öltött félelmed. Én vagyok a vadász vadásza. Nem menekülhetsz előlem.
– Nem! – kiáltott fel. Mély lélegzetet vett és összpontosított. Varázslatra készült, olyan erős varázslatra, amilyenhez még csak hasonlót sem próbált soha. Én persze megéreztem ezt, de kíváncsi voltam, mekkora az ereje.
A robbanás mindkettőnket levert a lábunkról, és fölkapta a testünket. Bármilyen súlyos is volt a páncélunk, több tíz méternyire repültünk onnan. Amikor magamhoz tértem kábulatomból, elismeréssel adóztam ellenfelemnek. Jócskán maradt még hatalma.
Már itt is volt. A semmiből termett elém.
– Nagy hibát követtem el – zihálta –, amikor oly erőket idéztem fel, amiket nem ismertem kellőképp. Persze nem sejthettem, hogy valaha is értelmet, tudatot nyerhet a bennem felgyülemlő mágia. Sosem gondoltam volna, hogy a szolga egy napon fellázadhat, és megszökhet mesterétől.
– Helyes, hogy félsz tőlem – feleltem –, de ne tettesd a meglepetést! Számítottál rá. Legalább magadnak ne hazudj!
– Akkor is: én vagyok az erősebb, még ha elárultál is! Engedelmeskedni fogsz nekem… vagy elpusztulsz! – Megragadta a torkomat, és szorítani kezdte. Először megpróbáltam lefejteni a kezét, de egy eszelős állhatatosságával markolt.
– Ezzel… nem tehetsz… ellenem… – nyögtem, és előrántottam a pisztolyom. – Semmit! Semmit!
Lőni kezdtem, közvetlen közelről, egyik lövedéket a másik után ürítettem a gyomrába. Megpróbáltam feljebb emelni a fegyvert, hogy a védtelen fejét is megcélozhassam, de hirtelen belém rúgott, és eltaszított magától. Elejtettem a pisztolyt.
Kezét vérző hasára szorította, a másikkal pedig rám mutatott.
– Te átkozott! Már tudom. Az egész világos előttem – mondta, és arca megrándult a fájdalomtól. – Az egészet én magam intéztem. A hamis riasztást, mindent. Én válogattam még az űrhajó személyzetét is, persze erről senki sem tudott. Én vagyok érte a felelős, de valójában te cselekedted fondorlatosan mindezt: a nevemet és a befolyásomat használtad titokban, míg én öntudatlan voltam. A Rendház örömmel kapott a „véletlenül” kínálkozó lehetőségen, mert nem sejtették, hogy csapda. Ők csak annyit tudtak, hogy a teherhajót különleges vészhelyzetre hivatkozva elhagyta a legénysége. Biztosak voltak benne, hogy egy földi szökevényről lehet szó. Ez afféle rehabilitációs küldetésnek tűnt, ahol a tapasztalatommal nem kerülhettem volna komoly veszélybe, mert senki sem sejtette, mivel is nézek majd itt szembe. Amikor kiléptél belőlem, és elraboltad az erőm egy részét, súlyosan megsérültem, de akkor nem volt módod ártani nekem. Azóta forraltad a bosszút, miképpen pusztíthatnál el, és egyúttal hogyan juthatnál hatalomhoz… és semélyiséghez. Rám fájt a fogad, de ez nem fog sikerülni. Nem kaphatsz meg.
– Még hogy nem fog sikerülni! – vetettem oda. – Már sikerült is. Kételyt ébresztettem benned, és vágyat, hogy folytathasd a kísérleteidet! Az lenne a feladatod, hogy megállítsd a Káoszt, de te megpróbáltál borotvaélen táncolni. Azt gondoltad talán, egymagad erősebb volnál az összes többi embernél? Azt gondoltad, egyedül szembeszállhatsz a korszakok során beléjük rögzült babonákkal? Használtad a mágiát, de egyúttal küzdöttél is ellene. Vesztettél! Dölyfösséged miatt elbuktál, és most már rajtam a sor. Sem legyőzni, sem megkaparintani nem tudtad a varázserőt. Azt gondoltad, uralod, és uralkodhatsz a többi ember fölött. De nem. Épp ellenkezőleg. Bábja voltál a mágiának, és tudatlan szolgája az emberiségnek. Egységes, rendezett, kiismerhető birodalomról álmodtál, és nem vetted észre, hogy lehetetlent kívánsz. A Káosz köde tovább terjeszkedik majd, mert maguk az emberek akarják, hogy így legyen. Ők maguk sem sejtik, hogy ez a kívánságuk, de mindennél erősebben vágynak rá. Az időtök lejárt, és most mi következünk.
Legyőztelek!

– Krónikás! Jegyezd fel: a Fekete Kereszt prófétája, én, az Igaz Múlt őrzője épen visszatértem a küldetésből. Feladatom végrehajtottam, a szörnyeteget elpusztítottam. Különleges jelentenivalóm nincs.