Állok a jeges pusztán…télen

Egyedül a végtelen,hideg messzeségben,

Amerre nézek mindenhol fagy,

A hideg a csontomba mar,az erőm lassan elhagy…

Elindulok hát a szűz havon,

A ropogó havat halkan hallom,

Egy sokkal hangosabb hang él a fejemben,

A könnycsepp megfagy a tenyeremen.

Lelkem üres és sötét,mint egy fagyos terem,

Itt számomra virág már sohasem terem,

A fény nem jut be,a terem ablaka befagyott,

Ami eddig voltam,az mind-mind…elhagyott…

Hirtelen az egyik ajtó kivágódik,

És várom,hogy a fény az ajtón át beáramlik,

De helyette hűvös szél tombol idebent,

A szél egy hangot hordoz,”várlak téged idelent…”…

Egyszer eljő a pont,mikor mindennek vége,

Hisz nincs már életemnek értelme,

Nincs több napkelte,nincs több napnyugtam

Nincs már napom a fényt valaki ellopta.

A fagyos éjszakában nem látni csak halált,

Ám a halál engem még meg nem talált,

Újabb hang a ködből hozzám szól,

Emlékszem,hogy ki ő,tudom jól!

„De hát te annyira várod a véged?

Nekünk fontos vagy,hát nem érted?

Nem menj el,hiányoznál nekünk,

Emlékezz rá,mit együtt megértünk!”

Emlékszem én mindenre,

Talán többre is mint kellene…

Felejteni nem tudok,

Csak a halálra gondolok…

Nem vezet már a lét régi édes íze,

A jégből sosem lesz tenger tiszta víze,

Csak zuhanok,hideg van és fázok,

Az élet így számomra már csak egy átok!

Hát fekszem a pusztába,

A jéghideg éjszakába,

Mielőtt a fájdalom szétszakít,

A fagyhalál megszabadít…