Későn látom már, milyen magasak lettek a falak

Nehéz út vár rám, hol nem lesznek emberi szavak

Csak kín és fájdalom

De nincs többé rágalom, nem engedem… azt hiszem,

Talán még elérhetem… ha hallanak még ezek a szörnyek

De látom már, naivságom öl meg

És ha kiáltanék: Segíts!

A fellegek közé hazudott istenek

Hízott ujjaikkal csendre intenek

És térden állva akarnak látni

Kész! Vége! Belőlem nem fognak igavonót csinálni!

Rohadjatok odafenn, ti üresfejű férgek!

Bárcsak látná a nép, amint trónra léptek

Folyik belőletek a rothadó lé

Elborít mindent, s mikor medrét kinövé

Fallá válik az, és halotti lepellé

Díszes koszorúvá a síron, mely a szabadságot temeté el

S lebegő lelkét bezárja egy koporsófödéllel

Segíts! Hiába kiabálok, lassan

Magam is árnnyá válok a komor falak árnyékában

Csodát, tettet már nem várok

Nincs már ember, aki látja

És kalapácsot rántva támadja, gyalázza

Igavonó! Az kell nektek, barmok! Nem is csatangoló

Aki nem néz az égre már, onnan csak hazugságot vár

Hanem azt tiszteli, ki a bilincset nem viseli

És nyugodtan ül le a porba, várja

Hogy végre kitörjön a fal mögül a szabad elme tanítványa.