A Föld már nem ugyanaz, mint régen,

Népe nem tartotta magát féken.

Megbecsülni nem tudta, mit kapott,

Cserébe mérget, árulást adott.

Testvérét is képes volt támadni,

Mert titkát nem akarta átadni.

Kiirtott mindent, mi útjában állt,

Bűnéhez mindig sok társat talált.

Megölte mindazt mi szép, dicső volt

Hullatta ezüst könnyeit a Hold

Siratva mindazt, mit rég feledtek

Ezek a galád, önző emberek.

Felkel a Nap, ki tudja, még miért?

Száll az ima, ki tudja már, kiért?

Minden, mi jó volt, most elkárhozott

A bolygón, mi százszor elátkozott.

Akik még csatabárdot temetnek,

Rájuk kiáltanak úgy, eretnek.

Sok fénylő csillag hunyt ki e harcban

Ellenséget látsz ismerős arcban.

Állítják, szabad vagy, de kezed kötik

Ki el nem esik, azt fel ők lökik.

Háború van, fegyverek dörögnek

Holtak fölött keselyűk köröznek.

Olyan volt, mint nyugodt felszínű tó,

Melynek mélyén szörnyű erőt adó

Hatalom dúl, mi erősebb nálunk.

Megfékezésére csodát várunk?

Mást nem tehetünk, ahhoz már késő.

Itt van már a ránk jeleket véső

Fenevad, ki előtör hamarosan,

Már kavarog a víz zavarosan....

Neki erőt ostobaságunk ad

Tőlünk lett megfékezhetetlen, vad

 A földre szilaj hullámokból lép

Amerre halad, ki szíveket tép

Szív nélkül, csak ésszel magának él

Már rég mástól, nem a gonosztól fél.

Oldalára állt, s vele lázad

Ez dicső 21. század?