Fájón könnyezik a sötétlő ég
A lelkem csendben haldoklik,
sírján már egy virág se nyílik,
Érződött a vég, már réges rég...

De még ha nem is látom többé napomat
emlékeimben él, minden szép e világból
leírhatatlan erő, amely a másvilágról
húz vissza, de ez csak egy röpke pillanat...

Hullnak az ég könnyei, nincs már mit tenni,
az ősi erők elszabadultak e térben ma,
és nem állítja meg őket senki és semmi...

Síratja vérző lelkemet a hajnal minden csillaga,
de tudom, hogy érdemes innen végleg elmenni,
mert repülhetek végre, mint a természet sok-sok madara!