Nem várom már végemet,
Nem dobom el életemet,
Megbékéltem sorsommal tudatom mélyébe,
Csendes a gyász, a szenvedésnek végre vége

Halk szellő susog,
A táj néma, semmi nem mozog,
A szürkület elérte az égboltot,
Az égen előtünnek a csillagok,

És mikor eltakarja őket egy-egy felhő,
Várok valakire, hogy talán eljő...
És begyógyítja minden sebemet,
Feléleszti a bennem halott szerelmet.

Szeretnék pihenni lágy ölében,
Látni a szerelmet gyönyörű szemében,
Jó lenne, újra szeretni, mert ez az élet,
Feltámasztott ez a furcsa érzet.

Lelkemen a sebek talán begyógyulnak
De a hegek mindig megmaradnak
Az este véget ér
Az életbe a fény vissza tér.