Szirének könnyét mély tenger nyeli,
testüket habokba fulladva partra veti,
kivetett zöldek fedik porcelán arcukat,
vérző szívükün hagyva mély karcokat.

Hiába álmodtam valaha az életről,
jobban megismertem egy énekből,
élettelen, halálravált, didergő ajak súgta,
repedezett szikla visszhangozva búgta.

Dermett világukat félelmetes fuvallat tépte,
tovább gyilkolta, mintha még bármi is élne,
haldokló dallama lágy, és szomorú volt,
a tenger koporsójukra nehéz fedelet tolt.

Örvénylő víz ilyedten gyászolta gyermekeit,
tét nélkül temette nemzedékének tetemeit,
de újra rájöttem, ez csak maga az élet,
és saját fejemben szólt a tanító ének.