Vállamon nehezedik a világ minden súlya,
sosem tudok majd megbékélni újra,
tág pupilládon keresztül rezdül a halál,
égető tűzben elfeledett hamvakat talál.

Lángoló romok közül néz elmúló életed,
pedig nem harc okozta a te végedet,
perzselő tekinteted vívódva felém veted,
érzem, mit akarsz, hogy menjek veled.

Melletted szenvedek, szorítom még forró tested,
de sötét szemeidben sem találom meg lelked,
tudom, nélkülem mentél, de követem utad,
talán még utolérhetlek, -nyugtat a tudat.

Végtelen útra léptem, így is egyedül vagyok,
mély késégem: mégis feleslegesen halok?
Fájó hiányod az, mi teljesen semmivé tesz,
megöl, hogy közös jövőnk többé nem lesz.