Ó, hogy tépi szívemet!
Milyen érzelemölő!
A bizonytalanság fia ő,
Szívja a véremet, öli reményemet.
Milyen, milyen hosszú ideje
Várok rád,
Olyan, olyan sok ideje
Vágyom a szád.

És megöl engem a magány,
A föld alá temet élve,
A vágy felrepít az égbe,
Milyen, milyen nagyon,
Vágyok rád.

Néha belenyugszom, de felébredek,
Öklöm összezárom, elveszítelek.

Te voltál a fény a dübörgő mélységben,
Te voltál a kapu, melyen
Tilos volt belépnem...
És eldobtam a kulcsot...
Átkozom magam érte,
Ó, te ott fenn! Öklöd miért
nem sulytod a bolondnak fejére?
Szabad lenne végre,
Nem lenne reményre ítélve,
Örök egyedüllétre.

Néha kell az idő, hogy új
Erőre kapj, és szárnyalj,
Szárnyalj magasan,
ne lásd a földet,
Vidd fel őt magaddal, és
Soha el ne engedd,
Tartsd őt szorosan, míg
ki nem huny az élet.

Őrült remény! Miért kínzol
engem mindig visszatérve?!
Elfáradtam, értsd meg végre!
Hogyan? Nyílik a mennyek
kapuja?
Add a szárnyaimat!
Repítsen a vágynak saruja!
Ott az ajtó! Nyitva!
Ó, ne! Bezárul, és
minden csontomat széttöröm rajta....
....élek még???...