Ígérem,nem zavarok többé,már végleg elmegyek,egy lány félreállt az utadból,s nem lesz többé játékszered.Tudom,meg kellett volna tennem már rég,de mindent legyőz a szerelem. Gondolkoztam,hova menjek nélküled?Hol lesz majd az út,ha te már nem szeretsz?De menj, ha menned kell!Ne gondolja arra,hogy én könnyes szemmel búcsúztam el!Tudom,már késő, elvesztettelek,nem jössz vissza sosem.Arcod,még most is látom.Nem szóltál,elmentél csendesen.Valaki titokban szeret téged.valaki szemében könny ragyog.S hidd el,az a valaki én vagyok.Miért van az,hogy mindig azt szeretjük,aki hűtlen,aki mást szeret?Miért van az,hogy fájó könnyeket ejtünk,ha a múlt emléke énekel?Bár tudjuk,találhat szívünk szebbet,jobbat,de ezt az egyet nem feledjük el.Elhatároztam,hogy elfelejtelek,s próbálok feledni,de ha meglátlak,senki más,csak te vagy az éde,csak te vagy az igazi!Meglátod,köztünk minden véget ér,s ha akarod el is megyek én…Kiűzök a szívemből minden régi álmot.S meglátod,ha múlnak az évek,elfelejted azt,ki igazán szeret téged…Tudod mi a bánat?Sétálni egy csendes utcán,várni valakit,ki nem jön többé…Eljönni onnan,hol boldog voltál,s szívedet otthagyni. Örökké szeretni valakit,ki nem szeret téged,könnyeket tagadni,mik szemedben égnek. Kergetni egy álmot,és soha el nem érni,csalódott szívvel mindig,mindig csak remélni. Megalázva írni egy könyörgő levelet,szívdobogva várni,s nem jő rá felelet.Szavakat idézni, melyek lekedre hullnak,rózsákat őrizni míg el nem hervednak,.Hideg búcsúkor csókot koldulni,mással látni Őt,s utána fordulni.Kacagni,kacagni hamis lemondással.hazamenni könnyes zokogással.Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,s imádkozni,hogy ő soha ne tudja meg,mi is az a bánat!Elmentél tőlem,s én hagytam hogy menjél…Hiába lett volna minden.Aki menni akar,azt hagyni kell…Mosolygott hozzá a szívem,de mögé senki se nézett.Ha azt kérné most tőlem valaki,mondjam meg mit jelentesz nekem,egy kicsit zavarba jönnék,s nem tudnék megszólalni.Csak nagy sokára mondanám halkan,csendesen:”Semmiség,csak egy elmúlt szerelem.”.S nem venné észre senki sem,hogy könnyes lett mind a két szemem.Egy nagy sóhaj,semmi más,és mennék tovább.De meglátják mind a két szemem,túl a könnyeken,hogy Te vagy a mindenem.ha most azt kérdezné tőlem valaki mit jelentesz nekem,lehajtott fővel azt feleném:”Semmit,semmit csak az egész életem”.Elmegyünk egymás mellett,és a két szemed rám nevet.Kacagva köszöntelek én is,de hangom kissé megremeg.Mosolygok az utolsó sarokig,s ahogy befordulok fráadt szememhez nyúlok,s egy könnycseppet szétmorzsolok. Szívemben mindig marad hely emlékednek,s az maradsz,ki engem boldoggá tett.Nem bántam meg,hogy együtt jártunk.Mondd,hogy én rontottam el,s ha akarod nem fogok sírni,ne legyen könnyű a diadal.És most búcsúzz!Ez az egész!Menj el,vissza se nézz!És vedd ajkadra ki tőlem elrabolt,s ne hidd,hogy ez nem csak egy szomorú lecke volt!