Élni úgy, hogy folyton csak boldogságot keresel
Miközben könnyes szemekkel mindig a földre esel.
Felállni annyiszor, ahányszor elbuktál, utadra
Indulni, menni csak tovább, hátra régi uradra
Soha sem nézni, hiszen vár a szabadság! Még mit vársz?
Hátad mögé kémlelsz, jön-e valaki. Mindig megállsz.
Gyere már! Repüljünk együtt, ketten a kék ég alatt...
Még kit vársz? Hát mégis magamra hagysz? Elfutsz? Meghátrálsz?
Visszamész a rendbe, hol mindent sorrendben megtalálsz?
Hol mindenkiben a beépített program fut csak át?
Ahol csak az előre rendelt bajnok nyerhet csatát?
Menj, s én maradok! Magányos, büszke, de Ember!
A szabadság gyermeke, ki egyedül, fűben hever.
Te nem hallod hívását, ahogy áttör vakságod falán?
Kitörni szeretnék, mégsem sikerül. Lerogyom hát.
Erős kapun, vasakarattal magam nem törhetek át...
Feladom, én kevés vagyok. De tudom, lesznek mások
Kik hallják még a hívó szót, így türelmesen várok...
Szabadság! Úgy vágytam rád! Adj hát most erőt, hogy magán
segíthessen hű szolgád! S éljen úgy, hogy érezze:
Él, hogy mi értelme, miért van itt, sose kérdezze
Csak higgye, vagy tudja, oka van annak; megszületett,
Ne érezze bűnnek ott, a rendben, a becsületet.