Mond, mi vagy Te?
Fülledt szobák ablakán lecsorgó
páracsepp, vagy a csend,
mely bezárt ajtók mögött rekedt?

Színes fátylat terítek arcodra,
Könnyezö szemed nem látszik már.
Gyere repülj velem,
hallgasd a csend múlását!

Van úgy, hogy a kevés is sok,
s néha a sok is túl kevés.
Dobd el bátran, ha nem bírod,
s hagyj annyit, mi pont elég.
 
Ha már a nép vért akar,
hát legyen ö mindig ölni kész.
Egy mozdulat, s bíbor patak
Árad a halál ünnepén.
 
Ha már túl sok, s szorít nagyon,
menj dönteni korlátokat!
A hatalmat ott majd megkapod,
hol magad építed világodat.
 
Ezüst pókhálót fon körém a hold
álmatlan, fehér éjszakán.
Ezer éjt s minden napot
gúzsba kötve virrasztok át.
 
Magányom, mint bilincs
szorítja lelkemet
De szabadon szárnyalok akkor is
ha már nem leszel velem.
 
Megremeg a víz tükre
ahogy hal a halhoz ér
Örvényt kavar az ösztön
mikor test a testhez ér.
 
Bennem angyal ébredt
lelkemböl öltött fel ruhát
selymét tiédre borítva
üzi el minden démonát.
 
Szerelmet kutatva nézek ki
testem szürke–kék ablakán
arcomra festé vágy színeit
a tüz–fényü, örök magány.